Manda Scott: Tisztítótűz

Írta : Manda Scott
Eredeti cím : Into the Fire
Eredeti kiadás : 2015
Magyar cím : Tisztítótűz
Fordította : Ballai Mária
Kiadó : Agave Könyvek
Recenzált kiadás éve : 2015
Terjedelme (oldalszám) : 523
70
Vidd hírét!
  •  
  •  

Az, hogy egy szerző regényét Dan Brown „legjobb műveihez” hasonlítják, igencsak kétélű fegyver, mert hiába a világhírnév, A Da Vinci-kód szerzőjének írásai nagyon sok szempontból megosztóak, és hagynak némi kívánnivalót maguk után. (Ha a referenciapont a szintén világhírű Ken Follett, akkor talán kissé szerencsésebb helyzetben van az illető.) Manda Scott legújabb könyve kapcsán mindkét említett szerző neve felbukkan a fülszövegben. Az kétségtelen, hogy egy dologban nagyon hasonlít az általuk képviselt stílushoz a glasgow-i születésű írónő 2015-ös regénye: egy múltban játszódó, történelmi jelentőségű eseménynek a jelenre gyakorolt hatását vizsgálja egy bűnügyi történet keretei között.


A magyarul Tisztítótűz címet viselő, az Agave Könyvek gondozásában megjelent regényre végig a kettős idősíkban való elbeszélés jellemző. A múltbéli szál a középkori Franciaország történelmének egyik legjelentősebb mozzanatát ragadja meg: a százéves háború fordulópontjának számító, 1429–1431 közötti eseményeket, amelyek során egy fiatal lány, Jeanne D’Arc, a francia seregek élére állva több győztes csatát is vívott az angolok és szövetségeseik ellen. És bár a háború csak jóval később, 1453-ban ért véget, az orléans-i szűz néven ismert lány által elért győzelmek az angolok több éves sikersorozatának vetett véget, és Reims felszabadításával lehetővé tette VII. (Győzedelmes) Károly királlyá koronázását, aki később – nevére rászolgálva – a franciák javára döntötte el a háború végkimenetelét.

A regény másik cselekményszála napjainkban, 2014-ben játszódik Orléans-ban. Alig egy héttel a polgármesteri választások előtt titokzatos tűzesetek sorozata borzolja az amúgy is felfokozott kedélyeket. A negyedik tűzeset egy jelentős dologban eltér az előző háromtól: halálos áldozatot is követel – egy skót régészprofesszor ég benn szállodai szobájában, és a körülmények arra utalnak, hogy teljesen véletlenül. A gyújtogatásokat egy szélsőséges iszlám csoport vállalja magára, amelyről azonban senki nem tud semmit, így létezésük igencsak kérdéses. A nyomozást Inés Picaut rendőrkapitány vezeti, aki közvetett módon a választásokban is érintett: férje – akitől éppen válni készül –, egy nagy befolyással bíró francia család sarjaként az egyik jelölt a polgármesteri székért folytatott versenyben. A választások közeledtével Picaut felügyelőnek nemcsak a nyomozásból fakadó kihívásokkal kell megbirkóznia, hanem magánéleti téren is helyt kell állnia, hogyha tényleg szabadulni szeretne férjétől. És hogy a kettő mennyire szorosan összefügg egymással, és Franciaország történetének egyik legjelentősebb mozzanatát körüllengő titokkal, az egy ördögi, egyre szövevényesebbé váló tervből bontakozik ki, amely során Picaut és a számára legkedvesebb személy élete is komoly veszélyben forog.

A fentiek alapján Manda Scott regényének első ránézésre minden esélye megvan arra, hogy egy kiváló történelmi krimi/thriller legyen. Hogy ez mégsem így lett, hanem ehelyett egy szinte felejthető olvasmánnyá vált, tagadhatatlanul okozott némi csalódást számomra. Leghamarabb talán érdemes leszögezni, hogy a regény nem is annyira történelmi krimi/thriller, mint inkább egy történelmi regény és egy krimi (?) ötvözete. Tegyük hozzá: kevésbé jól sikerült ötvözete. Arra viszont, hogy ez nem feltétlenül a szerző felkészültségének és tehetséghiányának a következménye, talán a legjobb érv a XV. századi idősíkban játszódó cselekményszál, amely egy kiváló elbeszélési stílusról és technikáról, egy remek hangulatteremtésről és karakterábrázolásról árulkodik (elég csak a központi szerepet játszó angol kém, Tomas Rustbread alakjára gondolni), ezzel pedig kétségkívül az egész könyv legérdekesebb részévé válik. Ha valakit érdekel a történelem, az minden bizonnyal nem unatkozik majd Jeanne D’Arc történetén, annál is inkább, mivel a szerző a történelmi kánonban meghonosodott tényeken vagy mítoszokon túllépve egy kevésbé ismert és elfogadott vetületét boncolgatja a lány élettörténetének. És teszi ezt oly módon, hogy túlzás nélkül kijelenthetjük, ezzel a történelmi szál messze izgalmasabb – a többé-kevésbé ismert részletek ellenére is –, mint a jelenben játszódó krimiszál. Utóbbi valójában nemcsak hogy eléggé erőltetett módon kapcsolódik a múlt eseményeihez és nemcsak hogy szinte mindenféle izgalomtól mentes, de semmitmondó története, halovány szereposztása miatt már-már kínosan unalmas. Ha kissé ironikus akarok lenni, akkor azt is mondhatnám, hogy a könyv címében és a bűncselekmények eszközeként megjelenő tűznek nyoma sincs a regény ezen részeiben, inkább csak a füstből és hamuból jutott. Mintha két teljesen különálló történetet olvasnánk, amit az is erősít, hogy az első igazán közös pontokra a regény utolsó pár fejezetében derül fény.

Amint utaltam rá, valószínűleg nem a hiányzó írói vénában keresendő ennek az oka, hanem sokkal inkább arról lehet szó, hogy a szerző kissé túllépett a műfaji komfortzónája határain. Pedig a krimi műfaja sem ismeretlen számára, hiszen több krimit is jegyez pályafutása során, (M. C. Scott néven írt történelmi krimijei közül kettő is megjelent magyarul, közülük A római kém címűről mi is írtunk az Olvasóteremben), mégis valami – számomra ismeretlen – okból kifolyólag kissé kicsúszott a kezéből a dolog. A regény felében – a jobbik felében – látottak alapján abban biztos vagyok, hogyha a Tisztítótűz egy kizárólag a XV. században játszódó történelmi krimi lett volna, mindenféle napjainkra való utalás nélkül, vagy a szerző egyszerűen csak egy történelmi regény keretében próbálta volna meg a Jeanne D’Arc élete körüli különutas – de egyébként alapos dokumentáltságról tanúskodó – álláspontját érvényre juttatni, sokkal nagyobb sikerrel járt volna.

Így viszont felemás az eredmény, valószínűleg a témában sokkal több rejlik/rejlett volna, mint amit ebben a formában képes volt kihozni belőle. Komolyan kár érte. Bár magyarul megjelent korábbi regényeit nem olvastam, és korábbi krimiszerzői munkásságát sem ismerem, a Tisztítótűz tapasztalatai alapján bízom (bíztam) benne, hogy legközelebb nem a Dan Brown-féle vonal újabb erőlködő és erőltetett képviselőjeként fogunk találkozni a nevével, hanem visszatér a történelmi krimik világába, akár az ókori Rómába, akár – miért is ne!– a középkori Franciaországba. Bár egy, a szerzővel idén szeptemberben készült interjúban elhangzott (és ezért a zárójeles múlt idő az előző mondatban), hogy Picaut és Patrice története folytatódik, ami egyelőre az általam reméltek ellenkezőjére utal.


Vidd hírét!
  •  
  •