David Lagercrantz a létező legnagyobb fába vágta a fejszéjét, amikor úgy döntött hogy megírja Stieg Larsson Millennium-trilógiájának a folytatását. Arról a három kötetről van szó, amelyek gyakorlatilag egy korábban még nem tapasztalt lavinát indítottak el a könyvpiacon. A műfaj ugyan létezett már jóval Stieg Larsson előtt is, de a nagyvilág csak a Millennium-trilógiát követően fedezte fel a skandináv krimit. A trilógiát (amelyet Larsson nem zárt le úgy, hogy folytatni ne lehessen) ugyanazon a színvonalon továbbvinni – valljuk be őszintén – lehetetlen. Rögtön az elején leszögezem: Lagercrantz regénye ilyen szempontból szerintem jócskán elmarad Larsson regényeitől. Ezzel együtt összességében nem rossz alkotás.
Frans Balder, a számítástechnikai zseni, a mesterséges intelligencia kutatásának elismert szaktekintélye hazatér Svédországba, hogy korábbi életének hátat fordítva több időt szakítson a fiára, Augustra. Van egy másik szándéka is: a kutatási eredményeit lenyúló ismeretlenek után nyomozva rábukkant az Amerikai Nemzetbiztonsági Ügynökség szennyesére, és a felfedezéseit megosztaná a Millennium újságírójával, Mikael Blomkvisttal is. A találkozó előtt pár perccel azonban valaki meggyilkolja Baldert; a gyilkosságnak egyetlen szemtanúja marad, Balder autista fia, August, aki a külvilággal a szó hagyományos értelmében nem kommunikál, de savant-szindrómásként fotografikus memóriával és elképesztő rajzkészséggel rendelkezik, így képes lerajzolni az apja gyilkosát. Ezzel pedig kezdetét veszi a hajsza.
Hadd kezdjem a pozitívumokkal. Lagercrantz nagyon jól megtalálta azokat a pontokat, ahol egy negyedik regényt tulajdonképpen gördülékenyen hozzá lehetett illeszteni a trilógiához. Ilyen például Lisbeth Salander ikertestvére, akiről az előző három kötetben túl sok nem derült ki, így ez egy kínálkozó és korábban kiaknázatlan lehetőség volt. Lagercrantz jó érzékkel ragadta meg azt a pillanatot is a tetovált lány múltjában, amikor ikertestvérével együtt szem- és fültanúi voltak annak, amint Zalacsenko az anyjukat bántalmazta. A lányok, ahogyan az a negyedik kötetből kiderül, különbözőképpen élték meg az anya megaláztatását, és ez (is) mély szakadékot vont kettejük közé. Tulajdonképpen ez a forrása a két nő közötti ellenségeskedésnek, és ez a negyedik regény egyik alapja is. A cselekmény a regény második felében szédítő sebességgel száguld a végkifejlet felé, és helyenként majdnem annyira izgalmassá válik, mint például a harmadik kötet, amelyet én személy szerint evés közben sem tudtam letenni.
Mondják, hogy Lagercrantz regényét nem szabad és nem kell a trilógiához hasonlítani. Én nem osztom ezt a nézetet. Ha Lagercrantz úgy döntött, hogy korábban más által megalkotott karakterek történetét gondolja tovább, akkor hadd mondhassam el én is, hogy szerintem neki, mint írónak ez milyen mértékben sikerült. Ha a svéd író egy teljesen új univerzumot kreált volna korábban soha nem látott szereplőkkel, akkor a regényét nem hasonlítanám Stieg Larsson Millennium-trilógiájához, így viszont… Mint minden egyes olyan folytatásnál, ahol az új regényt a már ismert szereplőkkel egy másik szerző írja, úgy az Ami nem öl meg esetében is az van, hogy a karakterek egy picit másak. (Leginkább ahhoz tudom hasonlítani, mint amikor egy népszerű tévésorozatból kiszáll egy színész, és a következő epizódban/évadban az ő korábbi karakterét egy másik színész ölti magára.) A különbség nagyon árnyalt, helyenként csak alig észrevehető, Lisbeth például szerintem szakasztott olyan, mint Larssonnál, és ez a regény erőssége is egyben. Blomkvist viszont változott, bár ez nagymértékben magyarázható azzal, hogy a negyedik kötet cselekménye ma játszódik, azaz jó néhány évvel a harmadik könyv cselekménye után. Lagercrantz azt állítja, hogy a Zalacsenko-ügy óta nem volt semmilyen nagy dobása Blomkvistnak és a Millenniumnak, vagyis gyakorlatilag a két regény cselekménye közötti időszak egy hatalmas vákuum néhány jelentéktelen eseménnyel. Ez szerintem egyrészt nem vall (a korábban megismert) Mikael Blomkvistra és/vagy a Millenniumra, másrészt viszont kockázatosnak érzem, főleg úgy, hogy a hírek szerint Lagercrantz további Millennium-regényeket készül írni. Ezzel az író szinte biztosan kizárta annak a lehetőségét, hogy valaha is olyan sztoriról olvassunk, amely a harmadik és a negyedik történet közötti, meglehetősen hosszú időszakban játszódik vagy gyökerezik.
A témaválasztást sem találom igazán erősnek; leginkább azért nem, mert úgy érzem, hogy az autizmus, a savant-szindróma vagy a mesterséges intelligencia a szerző számára ismeretlen fogalmak voltak korábban, és helyenként határozottan az az érzésem támadt, hogy kizárólag a regény miatt végzett valamilyen felületes, gyorstalpaló jelegű kutatást. (Lásd: 67-68. oldal, 109-111. oldal vagy 125-126. oldal, ahol a könnyed mesélést hirtelen felváltja egyféle wikipédia-stílus.) Lagercrantz biztosan nem szakértő ezeken a területeken, az említett oldalakon található tudományos utalások és magyarázatok a cselekmény szempontjából nem fontosak, inkább csak azt hivatottak igazolni, hogy a szerző igenis dokumentálódott.
Lagercrantznak valamilyen módon sikerült az NSA-t, az amerikai Nemzetbiztonsági Ügynökséget is belerángatnia a történetbe – szerintem ez is fölösleges volt. Azt hiszem, értem a szándékot: Larsson a trilógia harmadik kötetében a legfelső svéd politikai körökig terjedő összeesküvéssel a korrupcióról valamint az alvilág és a politikai elit konspiratív összefonódásáról alkotott pazar látleletet. A feltételezés, miszerint a svéd politikum is lehet korrupt, számunkra, közép-kelet európaiak számára majdhogynem abszurd, de Larsson meggyőzött róla. Lagercrantznak ugyanaz nem sikerült, noha ő egy, az NSA vezetőjéig terjedő konspirációról ír. (A Snowden-érában élünk, tudjuk, hogy az olyan szervezetek, mint az NSA gátlástalanul visszaélnek az ölükbe pottyant hatalommal.) Az Ami nem öl meg politikai szereplői és kémei (Ed Needham, Alona Casales, Gabriella Grane) hiteltelenül játsszák a szerepüket, és némiképp elterelik a figyelmet a lényegről.
Az Ami nem öl meg önálló regényként (a trilógia ismerete nélkül) nehezen, vagy szinte egyáltalán nem értelmezhető. Ha megpróbálom, és elképzelem, hogy minden múltba visszanyúló szál bele van préselve néhány magyarázatként szolgáló fejezetbe vagy egy terjedelmesebb prológusba, akkor azt mondhatom, hogy Lagercrantz jó munkát végzett. Ha viszont melléveszem azt a tényt, hogy ez a Milennium-trilógia folytatása, akkor – ahogy korábban írtam – részemről elkerülhetetlen egy bizonyos szintű összehasonlítás, amiből nálam David Lagercrantz és a regénye nem jön ki jól.