Gróf Bánffy Miklós: Milolu

Írta : Gróf Bánffy Miklós
Eredeti cím : Milolu
Eredeti kiadás : 2015
Magyar cím : Milolu
Kiadó : Helikon Kiadó
Recenzált kiadás éve : 2015
Terjedelme (oldalszám) : 211
99
Vidd hírét!
  •  
  •  
  •  

„Az új regényem elkészült, most másolják… Diktálás közben is faragok rajta, ez jól elfoglal s eltérít attól, ami a nyakamba szakad.” – írta Bánffy Miklós testvérének, Barcsayné Bánffy Katinkának egy 1949. július 17-én keltezett levélben…


Gróf Bánffy Miklós a magyar kultúra egyik sokoldalú képviselője, aki író, tehetséges grafikus, művelődésszervező volt (a budapesti Operaház intendánsaként sokat tett például Bartók Béla munkásságának megismertetéséért), politikusként és gazdasági szakemberként előbb nagy Magyarországot, majd a trianoni döntés után Erdélyt szolgálta. Hitvallásának lényegét Abády Bálint édesanyjának szájával mondatja ki a főművének tartott Erdély-trilógiában: „Hogy elprédáld azt a vagyont, amit nem magad szereztél, hanem örökölted, azt sem szabad – azzal kötelesség jár, kötelesség a köz iránt! […] Vezetni, segíteni, istápolni kell azokat, kik anyagiakban és műveltségben annyira alattad állnak. Tekintsd őket gyermekeidnek,  a falusi népet is, a cselédeidet is. Legyél szigorú, de igazságos és megértő. Mert nem véletlen az, hogy a magyar nyelvben család és cseléd ugyanaz a szó…” S hogy mi az, ami „a nyakába szakadt”? Épp ennek az emberbaráti, szélsőségességtől mentes viselkedés- és gondolkodásmódnak a „jutalma”: a második világháború után sem Magyarországon, sem Erdélyben nem volt helye és kenyere. A szó szoros értelmében… Sem Budapesten, sem Kolozsváron, sem itthon, sem otthon… Méltatlan körülmények között tengette élete utolsó éveit az akkor már hetven éven túl levő Bánffy.

A való élet sivársága és nélkülözései mellett és ellenére is volt még kedve és ereje játszani, amikor Milolu című kisregényét írta. Ez is kivételes emberi nagyságát látszik alátámasztani. „…egy gondtalan, felszabadult játékmester sodorja hőseit kalandról kalandra, vészhelyzetből vészhelyzetbe… Nem menekülés a valóság elől, hanem a szellem felszabadult játéka a nyomorú valóság romjai fölött.” – írja Dávid Gyula a Helikon 2014/7. számában.

De beszéljünk a regényről. Mert „Szörnyű dolog történt! A Szépművészeti Múzeumból december 14-én ellopták Lionardo da Vinci képét! – sok kincsei közül talán a legritkábbat, legcsodásabbat.” A bűncselekmény kivitelezésének rafinált módja arra enged következtetni, hogy nem magányos személy az elkövető, hanem egy bűnbanda. A nyomozás beindul, de a kultuszminiszter politikai okokból hírzárlatot rendel el. Másnap egy titokzatos telefonhívás közli a múzeum igazgatójával, hogy a kép a pályaudvar egyik csomagmegőrzőjében van elrejtve, onnan visszaszerezhetik. A rendőrség lép, a festményt visszateszik eredeti helyére. A miniszter már éppen vállon veregetné saját magát a diszkrét és gyors megoldásért, amikor a Múzeum idős, tapasztalt restaurátora jelzi: ez a kép csak hamisítvány… (Finom kritikája ez a rész a politikai alapon felkapaszkodott, csak saját érdekét néző kormányhivatalnokoknak, illetve főhajtás a becsületes, munkájához igazán értő, ahhoz alázattal viszonyuló mesterek előtt.)

Itt kezdődik a valódi bonyodalom: az elhallgatott bűnügyről fülest kap az Est oknyomozó riporternője, Radák Mária, elvált Andersonné, becenevén Milolu, a regény címszereplője. Milolu a kép nyomába ered. Útközben akad össze Vida Tiborral, aki divatos operett- és slágerszerző, és épp legújabb darabjához keresi az ihletet, miközben éli a léha világfik semmittevő életét. Milolu szinte azonnal behálózza, és egy hirtelen ötlettől vezérelve megveteti magának az aukción megjelent Lionardo-képet. Bár az eladók igyekeznek elhitetni a vásárlókkal, hogy a kép csupán hamisítvány (mert az eladással törvényes papírt szerezve a festménynek örökre eltüntethetnék azt), Milolu nem veszi be. Miután megszerezte a képet, már csak haza kéne juttatnia azt Budapestre… De nyomába ered az olasz maffia, illetve egy műtárgykereskedő nemzetközi bűnbandája, és kezdődik a hajsza Olaszországon és fél Európán át. Autós üldözések, álruhák, számtáblacsere, minden, ami kell. A rendőrséghez sem fordulhatnak, hiszen hivatalosan a kép visszakerült a múzeumba. A dolgokat nehezíti az is, hogy részben bizalmatlanságból, részben a férfit védendő, Milolu Vidával sem közli a teljes igazságot. A férfi játékszernek érzi magát a kiismerhetetlen és titokzatos Milolu kezében, aki hol a végzet asszonyát, hol a védtelen naivát játsza, és épp csak annyit enged magából látni, amivel befolyása alatt tarthatja a zeneszerzőt. Szegény Vida az ügy végére ki is ábrándul, ám kiderül: Milolu sem maradt érzéketlen a kalandok során bátornak, találékonynak, gálánsnak mutatkozó fiatalember iránt.

A két fiatal kalandjain keresztül Bánffy egy rejtett társadalmi képet is mutatott: a fasizálódó Itália ábrázolásával érzékeltetni próbálta az Európára leselkedő veszélyt. (Ezt a fajta politikai éleslátást már Abády Bálint alakjának megformálásakor is észre lehetett venni: az Erdély-trilógiában „megjósolja” a nagyúri osztály pusztulását, Magyarország szétesését, a nemzetiségek bomlasztó politikájának szándékosságát…) Ha lett volna, aki odafigyeljen célzásaira…

A Milolu cselekményét „igazi, fergeteges, fordulatos operetthez” hasonlította például Demény Péter (Tiszatáj, 2015. április), de filmtémának is kitűnő lenne: gyors, pörgős akciódús cselekmény, autós üldözések, szerelmi dráma, maffia. A polihisztor Bánffy Miklós remek filmforgatókönyv-író is lett volna…


Vidd hírét!
  •  
  •  
  •