Nathan Filer fiatal brit író saját tapasztalatait hívta segítségül, hogy megírja Matthew Homes megrendítő történetét. Pszichiátriai ápolóként a mentális egészség és a különböző betegségek szó szerint testközelből való ismeretével rendelkezik, így akár azt is lehet állítani, hogy számára nem nehéz könyvet írni egy skizofréniával küszködő fiatal fiúról. Ezzel nagyjából meg is lehetne magyarázni azt, hogy hogyan lesz egy elmegyógyintézetben dolgozó ápolóból író, ráadásul olyan író, akinek a közhelyesnek tűnő, ám mégis igaznak bizonyuló „a kevesebb néha több” elve alapján sikerül megragadnia a lényeget. Azt viszont kizárólag egyéni tehetségével lehet magyarázni, hogy a történet megírása olyanná sikerül, hogy széles körben különbözőképpen mozgat meg embereket, és olyan rangos elismerések sokaságát sorakoztatja fel a szerző számára, mint a 2013-as Costa Book Év Könyve díj vagy 2014-ben a Betty Trask-díj (a 35 évet még be nem töltött, elsőkönyves íróknak adják), ráadásul a regény a 2014-es év legsikeresebb könyvének bizonyult Nagy-Britanniában.
Matthew Homes kilenc éves kisfiú, amikor egy nyaralás során, akarata ellenére, imádott bátyja halálát okozza. Fiatal, huszas évei elején járó felnőttként és pszichiátriai gondozottként emlékszik vissza a történtekre, látszólag teljesen véletlenszerűen, már-már szinte kaotikusan és mozaikszerűen összekapcsolva őket. Fokozatosan ébred rá a beteg bátyja gyermekkori halálában játszott szerepére, és az ezzel játó bűntudatból fakadóan egy képzelt világba menekül. Ennek a folyamatát mutatja be Nathan Filer könyve, A zuhanás sokkja, megszakítva a belső monológok és emlékezések egymásutániságát néhány jelen időben zajlott történéssel. Az egészséges Matthew egy apró baleset kapcsán képtelen lesz visszatérni a szülei lakókocsijába, így a feltehetően Down-szindrómás testvére, erejét felülmúlva, ölében cipeli őt vissza, csak “mert szereti.” Az emlékek alapján újraépített történésben néhány nappal később ugyanezen az útvonalon Simon balesetet szenved, lezuhan a sziklákról. Ezúttal Matthew az, akinek haza kell cipelnie a bátyját, de sajnos, már túl későn. A gyermeki lélekben keletkezett fájdalom és bűntudat érzését időnként szinte a kezdetektől felülírja egy valósnak érzékelt történés: Simon, a halott testvér jelen van, él és beszél Matthew-hoz. A szülői magatartás megfelelő és együttérző volta ellenére Matthew élete egyre jobban megváltozik, kényszeressé és belsővé válik, és ez a külvilágban tapasztalt megértés hiányával párhuzamosan egyre csak fokozódik.
Nathan Filer nagyfokú empátiával és szeretettel, időnként nem kevés öniróniával fűszerezve mutatja be, hogyan veszíti el életét egy gyermek, egy kamasz, aki képtelen elveszíteni azt, aki amúgy sem él már. A mód, ahogyan ezt teszi, valóban arra enged következtetni, hogy jól ismeri a témát, magáévá tudja tenni egy tudathasadásos fiatal belső szenvedéseit, magyarázatait és megválaszolatlan kérdéseit. Matthew sorsa egyszerre szomorú és kedves, a betegség által okozott hatások és következmények teljesen kihatnak az egész család életére, amelyben ugynakkor a megváltozott tudatállapotú fiú csak egy ugyanolyan láncszem, mint bárki más, és az élet megy tovább. A tudathasadásos betegekre oly jellenzően egy saját világban él, viszont nem egészen világos, mennyire van ennek tudatában. Az is megmutatkozik, hogy magasabb intelligenciával bír, mint a kortársai, ez viszont nem viszi őt előre az érzelmei kusza rendszerének megértésében. Az, hogy folyamatosan a halott bátyja jelenlétét érzékeli, nem teszi lehetetlenné, hogy más területeken vagy más helyzetekben ne tudna egészséges személyként megnyilvánulni. Az évek során azonban szakaszos leépülések és normálisabb állapotok váltogatják egymást, és az egyik legfontosabb dolog marad el a képzelt beszélgetések miatt: a gyász, amely lehetővé teszi a továbblépést. Hiszen ha Simon él és beszél hozzá, akkor nincs, akit megsiratni és eltemetni. Ez azonban ütközik azzal a ténnyel, hogy a tudat felszínén mégiscsak egyértelmű, hogy Simon meghalt. Matthew esetében ez adja a valóságtól való elszakadás alapját, a hasadást, ebben a bolnyolult labirintusban azonban nem egyszerű kiigazodni.
Nathan Filer, aki időközben egyetemi oktatóvá érett, a teljesség igénye nélkül, könnyedén, magától értetődően alkot képet a pszichózis világáról. Arról, hogyan éli meg ezt a beteg, aki elsősorban belülről érzékeli önmagát, hogyan látják őt az ápolói, a családtagok, vagy hogy mennyire képes vagy sem a társadalmi beilleszkedésre és az önellátása egy olyan személy, akinek eleve gondjai vannak a következetes magatartással. A téma ismerői és kedvelői számára bizonyára nem hoz túlságosan sok újszerű megközelítést a könyv, mégis figyelemre méltó és igazoló olvasmány lehet, a valóságosságon és itéletmentességen keresztül. Azoknak, akik nehezen birkóznak meg a skizofrénia jellegzetes vonásaival, lehetséges, hogy unalmas, semmitmondó összevisszaságnak tűnhet az elején, mégis érdemes belevágni, mert amire a végére érnek, betekintést kapnak egy olyan világba, amelyet igazából csak az tud megérteni, aki valamilyen módon érintve van. Kár lenne azonban hamar feladni, mert a végén az időrendi eltolódások és ugrások is a helyükre kerülnek, érthetőbbé, követhetőbbé téve a történetet mindenki számára. Érdekességképpen említendő, hogy többféle betűtípussal íródtak bizonyos részek. Nem szeretnék arra gondolni, hogy ez a véletlen műve, inkább úgy látom, hogy valamiféle szeparációs céllal történt az egész, bár ha így van, nem fedeztem fel benne túl sok logikát. Talán majd valaki más megfejti, így is, úgy is olvasásra érdemes könyvről van szó.