A pétervári metró a háború szélére sodródik: a Vegán Birodalom expanzióba kezd, célja: uralma alá hajtani a teljes metrót. Egy korábbi incidens miatt Dárda és fogadott fia, Gleb otthona is veszélybe kerül, és csak az utolsó pillanatban tudnak elmenekülni a támadók elől. Mivel a metró egyetlen állomását sem látják biztonságosnak, úgy döntenek, hogy a felszínen próbálnak szerencsét. A cél igencsak távoli: az ország túlsó végén található Vlagyivosztok. Ezzel egyrészt Gleb régóta dédelgetett álmát váltanák valóra, de van valami, ami még ennél is fontosabb: egy olyan információ jutott a sztalker birtokába, amely szerint a távol-keleti nagyvárosban valakik egy titkos projektet működtetnek (Alpheiosz), amelynek célja a világot elpusztító atomháború utáni sugárzás neutralizálása, a földfelszín megtisztítása.
Az utat a Tengermenti Szövetségtől kapott, páncélozott és fegyverekkel megerősített rakétahordozó segítségével próbálják megtenni. A csapat tagjai között Dárda és Gleb mellett ott van a nem sokkal korábban befogadott kislány, Auróra, a csutkák egykori vezetője, Indián, az öreg Mihalics, a csapat orvosának szerepét ellátó Istentelen, valamint egy régi cimbora, az óriás mutáns, Gyennagyij (alias Füst). Az út Vlagyivosztok fele hosszú és veszélyes. Nemcsak a különbnél különb mutáns lényekkel kell megküzdeniük, hanem az út során útjukba kerülő túlélő emberek egy részével is. Merthogy ilyenek is vannak: a háborút az ország néhány vidékén többen is túlélték, és mindenki a maga módján, leleményessége és a környezet fertőzöttségi szintje függvényében megpróbált berendezkedni a túlélésre. A Dárda és csapata elé táruló látvány nem túl biztató, úgy tűnik, hogy ez a világ sem sokkal jobb, mint a háború előtti. Különösen az olajzabrálókkal, majd az agresszív sztyeppkutyákkal gyűlik meg a bajuk, de a Jamantau hegy gyomrában berendezkedett, kasztrendszeren alapuló közösség sem annyira bizalomgerjesztő, mint ahogy első ránézésre tűnik. A több ezer kilométeres út áldozatokkal is jár, a héttagú csapatból végül csak öten érik el a célt. Amit Vlagyivosztokban és környékén találnak, az valóban egy új élet kiindulópontja lehet, de ennek lehetősége sem adatik meg mindannyiuk számára.
A 1978-ban született Andrej Gyjakovot a Metró 2033 Univerzum legnagyobb felfedezettjének tartják, trilógiájának első két regényét (A fény felé és Vissza a sötétségbe – utóbbiról nem írtunk az Olvasóteremben) 2010-ben, illetve 2011-ben az Univerzum keretében megjelent legjobb regényeknek választották. Ezzel különösebben nem vitatkoznék, csak megjegyezném, hogy mindkettejük trilógiáját olvasva, nálam továbbra sem sikerült Gyjakovnak learatnia a babérokat a Metró Univerzum „atyjának” számító Dmitry Glukhovsky elől. Mindkét szerzőnek van egy olyan sajátos stílusa, aminek köszönhetően kettejük trilógiái a közös gyökerek ellenére teljesen más irányt vettek – bár ugyanazon gondolat mentén egy ponton ismét összefutnak –, és számomra e téren Glukhovsky szimpatikusabb.
Gyjakov regényeinek egyik legszembetűnőbb jellemzője, hogy eléggé lazán értelmezi a metró – mint a történések helyszíne – szerepét. Már a trilógia első kötete is nagyobbrészt a felszínen játszódott, a harmadik kötet pedig pár bevezető oldalt leszámítva teljesen felszíni helyszíneken zajlik – így igazából csak a második kötet volt tipikus metró-regény. A metró a szerző és regényeinek szereplői számára inkább csak egy háttérbázis, egy szükséges rossz, ahová mindig vissza lehet térni, ha úgy adódik, de semmiképpen sem az a hely, ahol tartósan érdemes élni. Persze, ez Glukhovsky esetében is hasonló, a felszín és az esetleges túlélők a trilógiája harmadik regényében, a Metró 2035-ben mondhatni a kulcskérdést jelentik, hiszen ez áll Artyom megszállottságának – és ezzel az események nagy részének is – a középpontjában, viszont az igazán lényeges dolgok mégiscsak a metróban történnek. Gyjakov ezzel szemben sokkal merészebben helyezi szereplőit és a történéseket felszíni helyszínekre, számára utóbbi nem egy titokzatos valami, ahová csak bujkálva, nagyon elővigyázatosan érdemes felmenni, hanem a maga veszélyeivel és szépségeivel együtt az események természetes közege. Ezzel pedig bizonyos szempontból a perspektívák is kinyílnak számára, nagyobb lesz a mozgástere, mint akkor lenne, ha a metró – valamilyen szinten mégiscsak korlátozott – keretei között maradna. Ugyanakkor pont emiatt sokat is veszítenek regényei, legalábbis ami a sajátos hangulatot illeti: nyoma sincs annak nyomasztó, de mégis élénk atmoszférának, amit a metróalagutak lüktetése és az állomásokon berendezkedő különféle rendszerek nyüzsgése képes biztosítani.
Gyjakov mindezt igyekszik pótolni, elsősorban lényegesen mozgalmasabb cselekménnyel, több akcióval, másodsorban pedig a különféle mutáns lények széles tárházával. Vitathatatlan, hogy igen élénk a fantáziája – és erről a Túl a láthatáron olvasói lépten-nyomon meggyőződhetnek –, viszont az a sok mutáns és fura lény, amit megpróbál néha belegyömöszölni egyetlen regénybe, talán már túlzásnak tűnik. A változatosság mellett jó érzékkel szövi a cselekményszálakat is, így ritkán fordul elő, hogy leülne a történet. Ez az eseménydús, pörgős történetmesélés azonban háttérbe szorítja az elmélkedős-filozofálgatós, lelkizős-moralizálós részeket – és igazából elsősorban ez, ami miatt nekem hiányérzetem van. Mert nyilván a Metró Univerzum egy kiváló keret arra, hogy egy-egy szerző szabadjára engedje a fantáziáját és képtelennél képtelenebb kihívásoknak tegye ki hőseit, viszont ezt könnyen meg lehet unni, hogyha nincs mögötte kellő mondanivaló. Nyilván igazságtalan lenne Gyjakovot azzal vádolni, hogy csak a szórakoztatás a célja, és nem próbál mélyebb gondolatokat is tolmácsolni az olvasóknak, de azért el kell ismerni, hogy nem az utóbbi az erőssége. A Túl a láthatáron egészen a regény utolsó tizedéig szinte csak nyomokban tartalmaz ilyesmit, és amikor az olvasó már végleg lemondana ezekről, akkor kezd az egész történet, a vlagyivosztoki küldetés is átértékelődni, és akkor vesznek más fordulatot az események is. (Az viszont kár, hogy az egyik cselekményszálat már-már görcsös módon egészen a végéig elviszi, teljesen fölöslegesen – hogy túl spojleres ne legyek, csak annyit mondok, hogy a sztyeppkutyák vezetőjének több mint kitartó magánakciójáról van szó.) Persze nem kell eget rengető dolgokat várni a zárójelenetekben sem, nagyjából megmarad klisék szintjén az egész: minden rossz alapvetően az emberi természetből fakad, a túlélők többsége a két évtizeddel korábbi pusztító atomháború ellenére sem volt képes levonni a tanulságokat, viszont mindig van egy reménysugár, ami esélyt ad az újrakezdésre – és nagyjából ennyi. Ezen a téren igazából nem sokban különböznek a Metró 2033 Univerzum szerzői, legfeljebb csak abban, hogy ki milyen tehetséggel, milyen hangsúllyal képes ezt tolmácsolni. Van, akinél hősei minden negatív tapasztalata ellenére pozitív a végkicsengés (és talán Gyjakov ide sorolható), van akinél viszont a felvillanó reménysugár ellenére megmarad a pesszimista alaphangulat (ez pedig inkább Glukhovsky jellemzője).
Egy szó, mint száz, akiket beszippantott a Metró 2033 Univerzum poszt-apokaliptikus világa, azoknak érdemes elolvasni Gyjakov-trilógiáját, akik pedig már olvasták trilógiája két korábbi részét, a harmadikat se hagyják ki. De ennyi talán elég ebből is, amit Glukhovsky trilógiája után írtam, az Gyjakovra is érvényes: erről kár volna ennél több bőrt lehúzni. Ebben a formában elég kerek Dárda és Gleb története, ha egészében tekintjük a trilógiát, jól érzékelhető karakterfejlődésnek (Gleb az eleinte még tejfelesszájú, kissé esetlen gyerekből felnőtté válik, átvállalva a felelősséget is fogadott apjától) és írói fejlődésnek vagyunk tanúi (hiszen Gyjakov írói stílusában is nyomon követhető egyfajta változás). Kérdés, hogy Glukhovskyhoz hasonlóan Gyjakovban is van-e annyi tehetség és ambíció, hogy kilépjen a Metró Univerzum kereteiből?