Jonas Jonasson: Gyilkos Anders és barátai (meg akik nem azok)

Írta : Jonas Jonasson
Eredeti cím : Mördar-Anders och hans vänner (samt en och annan ovän)
Eredeti kiadás : 2015
Magyar cím : Gyilkos Anders és barátai (meg akik nem azok)
Fordította : Kúnos László
Kiadó : Athenaeum Kiadó
Recenzált kiadás éve : 2015
Terjedelme (oldalszám) : 380
83
Vidd hírét!
  •  
  •  
  •  

Per Perssonak az csak a kisebbik baja, hogy ilyen lehetetlen nevet örökölt szüleitől. A nagyobb baja az, hogy az örökség körülbelül ennyiben ki is merült. Különösen nagyapjára neheztel, aki valamikor a legjobb lókereskedőnek számított Dél-Svédországban, csak miután kissé későn ismerte fel a traktorok megjelenésének az üzletére jelentő veszélyét, szép lassan tönkrement. És így semmit említésre méltót nem hagyott utódjaira. Éppen ezért Per Svédország talán legsivárabb – mellesleg kuplerájként is üzemelő – panziójában kénytelen recepciósként dolgozni. Eseménytelen életében akkor áll be jelentős változás, amikor felbukkan két új személy. Egyrészt betoppan a panzióba a börtönből frissen szabadult, ötvenhat éves Johan Andersson, akit mindenki csak Gyilkos-Anders néven ismer. Utóbbi felnőtt életének jelentős részét a rács mögött töltötte, mivel elkövetett néhány erőszakosabb bűncselekményt. Ezúttal viszont feltett célja, hogy ne csak átmenetileg maradjon szabadlábon, így rögtön meg is fogadja, hogy kerüli a pia és a drogok együttes használatát, szigorúan csak sört iszik, mert abból baj nem lehet, másrészt balhés természetét is igyekszik visszafogni, ezért mindössze egy-két bérverést vállal alvilági személyek megbízásából. A másik személy egy Johanna Kjellander nevű fiatal lelkésznő, akit szintén lelkész apja csak a családjukban jellemző többgenerációs hagyomány miatt erőltetett erre a pályára, bár már a születésekor sorscsapásként élte meg, hogy fiú helyett lánya született. És hogy mennyire fölösleges valakit olyan pályára kényszeríteni, amit tehernek érez, az bizonyítja a legjobban, hogy Johannát egészen frissen rúgták ki gyülekezetéből a szószéken elmondott nem éppen oda illő szavai miatt.


A három igencsak különböző jellemű ember hamar egymásra talál, miután a hitehagyott lelkésznő, maga mellé állítva a recepcióst, egy váratlan üzleti lehetőséget fedez fel Gyilkos-Andersben. Úgy gondolja, hogy a kissé nehézkesen gondolkodó verőlegény szolgáltatásait kissé hangsúlyosabban kellene népszerűsíteni az alvilágban, ezzel növelve a bevételszerzés hatékonyságát. Az üzletek megkötése és a pénzkezelés Per és Johanna feladata lenne, a megrendeléseknek Gyilkos-Anders tenne eleget, a pénzen pedig osztoznának. A kliensnek csak azt kellene eldönteni, hogy mondjuk egy bal kéztörés – jobb lábtörés párosítást szeretne, vagy inkább két kezet kellene eltörni, esetleg arcon legyen a sérülés. Az üzlet beindul, és egész szépen virágzik is, amikor egy nap Johanna nagy hibát követ el: véletlenül említést tesz Gyilkos-Andersnek a Bibliáról, aki pedig egyre nagyobb érdeklődést tanúsít a téma iránt, míg annyira el nem merül benne, hogy megtagadja az erőszakot. Fiatal hőseink – akik közben kellőképpen közel kerülnek egymáshoz –, látva, hogy az üzlet közelebbről be fog fuccsolni, még egy utolsó kört futnak a megrendelőknél, közel tizenötmillió svéd koronára tornászva fel spórolt pénzüket, majd ezt egy sárga meg egy piros bőröndbe pakolva nyakukba veszik az országot. Mivel a felvett megrendeléseknek nem tettek eleget, ott van a nyomukban a stockholmi alvilág színe-java. Helyzetüket nehezíti, hogy a megtért verőlegényüknek egyre gyakrabban támad kedve adakozni, így az összegyűjtött pénz a vártnál gyorsabban fogy, igaz, az ő népszerűsége a svéd lakosság körében ezzel arányosan nő.

Hogy a pénzügyi csődöt, és az ezzel együtt járó tragédiát megelőzze, Johannának új ötlete támad: kihasználva a megtért verőlegény népszerűségét, saját egyházat alapítanak, aminek maga Gyilkos-Anders lesz a fő prédikátora. Persze csak miután sikerül meggyőzni arról, hogy a sörről borra való áttérés teljes mértékben összeegyeztethető a Biblia szellemiségével. Az új üzlet még az előbbinél is kifizetődőbb, dől a pénz a hívek adományaiból, bár az új egyház üzenete némiképp eltér a szokványostól. Ez pedig többeknek is szemet szúr: egyrészt egy gyülekezet nélkül maradó templomi gondoknak, másrészt az adóhatóság munkatársának. Emellett a stockholmi alvilág sem mondott le teljesen az előlegként kifizetett pénzösszegekről, így hőseink körül egyre jobban szorul a hurok. Éppen ezért Per és Johanna úgy döntenek, hogy ismét itt az ideje fogni a sárga meg a piros bőröndöt, és valahol máshol új életet kezdeni, ezúttal viszont Gyilkos-Anders nélkül. A tervekbe azonban némi hiba csúszik, nem minden úgy sül el, ahogy remélték, a végére mégis minden a helyére kerül, beleértve a két bőrönd tartalmát is.

Aki a fentiek alapján úgy gondolja, hogy túl sokat elárultam a svéd sikerszerző, Jonas Johansson legújabb regényének cselekményéből, annak azt ajánlom, olvassa el a könyvet. Hamar rájön, hogy ott ennél sokkal, de sokkal több van. A Gyilkos-Anders és barátai (meg akik nem azok) címet viselő regény ugyanis pont annyira eseménydús és mozgalmas, mint a szerző két előző regénye, A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt, valamint Az analfabéta, aki tudott számolni. Jonasson ezúttal is bizonyítja, hogy közel négyszáz oldalba nagyon sok mindent bele lehet zsúfolni, és mindezt úgy, hogy az olvasó egy percig ne unatkozzon. Nem azt mondom, hogy lépten-nyomon fogtam a hasam olvasás közben, de azért okozott néhány vidám percet a regény, annak ellenére is, hogy – amint a szerző korábbi regényei kapcsán is írtam –, egy idő után ez a tömény „agymenés” fárasztó is tud lenni.

A regényből ezúttal hiányzik mindenféle robbanószerkezet, és különösen az atombomba – amikről egy adott ponton úgy tűnt, hogy Jonasson különös vonzalmat érez irántuk –, ennek ellenére a helyzet nem egyszer így is robbanásig feszül, hiszen hőseink gondoskodnak a bonyodalmakról. És ha már szó esett róluk, rögtön itt lehetne megemlíteni az első eléggé szembetűnő különbséget a két korábbi regényhez képest: itt a főszereplők sokkal inkább tipikus antihősök – bár ugyanolyan hétköznapi emberek, mint Jonasson karaktereinek többsége –, akikkel talán kissé nehezebb azonosulni, mint a százéves emberrel vagy az analfabétával. Persze ez nem akadályoz meg abban, hogy egy idő után mégis azért szurkoljunk, hogy minél tökéletesebben sikerüljenek szélhámosságaik. Egy másik különbség, amit érdemesnek tartok kiemelni, hogy Jonasson ezúttal nem tesz történelmi kitérőket, a teljes cselekmény napjainkban játszódik. De ettől még nem kontextus nélküli humorizálás a regény, hiszen itt is sikerült találni egy témát, amit aztán kellőképpen kifigurázott: most éppen az egyházon, annak működésén és a hívek hozzá való viszonyán volt a sor. Az ártatlan humor és a görbe tükrök váltják egymást, és az kijelenthető, hogy aki ezekben a dolgokban nem tolerálja a viccelődést, az inkább ne is vegye kézbe, mert lesznek olyan részek, amelyek egyeseket érzékenyen érinthetnek. Bár én úgy gondolom, hogy a szerző nem a bántás, sértés szándékával közelít ezekhez, legfeljebb csak finom iróniával.

A nyilvánvaló, de nem annyira lényeges különbségektől eltekintve, a Gyilkos-Anders… nagyjából ugyanarra a sémára épít, mint a szerző két korábbi regénye: adott egy vagy több bonyodalom, aminek következtében hőseink nyakukba veszik a fél világot (vagy csak fél Svédországot), nyomukban néhány másik alakkal, akik az említett bonyodalmak miatti kellemetlen perceket szeretnék számon kérni. Így lesz az egész történet egy őrült ámokfutás, aminek a vége mindig happy end, legalábbis a szereplők többsége számára. Mindeközben pedig az olvasónak rengeteg vidám percben van része. És talán ennél több nem is kell. Ez nem a világmegváltó gondolatok és a mély értelmű mondanivalók terepe – bár kétségkívül a humoros műfajnak is lehet keresnivalója e téren, és figyelmesebben olvasva Jonasson sorai között, előkerül egy s más.

Bár jól szórakoztam Jonasson harmadik regényén, számomra még mindig A százéves ember… áll a lista élén, mivel annak olvasásakor a pozitív benyomások túlságosan is emlékeztettek tinédzserkoromnak arra az igencsak szép emlékként megmaradt időszakára, amikor Rejtő Jenő könyvei jelentették olvasmányélményeim egyik fő humorforrását. Jonasson két utóbbi regénye sem kevésbé humoros vagy szórakoztató, mégis azt a nosztalgiával átszőtt, de mégis újdonságként ható érzést, amit  A százéves ember… idézett elő, később már nem éreztem. Ez egyáltalán nem gond, nekem határozottan jól esik bizonyos időközönként elolvasni egy-egy hasonló stílusú regényt, és ha Jonasson következő regénye ugyanebből a kútfőből táplálkozna (nyilván a cselekményét és a háttérkontextust leszámítva), valószínűleg akkor sem okozna olyan nagy csalódást, hiszen pár órányi felhőtlen szórakozásnak mindig lesz helye. De korántsem biztos, hogy ezt mindenki így gondolja, biztosan lesznek – vagy már vannak – olyan olvasók, akiknek ez már kevés, és ennél többet, másabbat várnak a szerzőtől.


Vidd hírét!
  •  
  •  
  •