A Dina vagyok varázslatos élménye után örömmel vettem kezembe a norvég írónő legújabb, magyar nyelven megjelent regényét, ami, be kell vallanom, túlszárnyalta elvárásaimat. A regény főhőse Benjamin, Dina gyermeke, akinek neve azt jelenti, “a szerencse fia”.
Hogy mennyie szerencsés Benjamin, arról vitát lehetne nyitni, hiszen élete a legelejétől fogva nem szűkölködik sorsformáló tapasztalatokban. De talán valóban szerencsés, amennyiben végül sikerül neki önmagára találnia, és megbékélnie a sorsával. A könyv folyamatosan meg van tűzdelve Benjamin lírai önvallomásaival, eszmefuttatásaival, amik metaforákkal vannak tele. Önmaga jelentéktelenségének tudatában szinte tragédiaként éli meg, hogy fel kell vállania saját élete főszerepét. “Ez vagyok én: egy hangya a hangában” – kezdődik a regény. S mi, olvasók, még nem tudjuk, vajon kapunk-e drámát, ami miatt elolvashatjuk a könyvet, vagy át kell hangolódnunk, és csupa lírai önelemzés, filozofikus eszmefuttatás jön szembe, mintegy ráerősítve a könyv mottójára, amely egy Nietsche-idézet. Viszont már itt kiderül: a filozófia nem is mindig olyan magasztos, mint laikusok hinnék.
Ilyen vegyes várakozások közepette idézi fel a szerző a vad, megfékezhetetlen, önfejű Dina alakját, és az olvasó máris sajnálni kezdi Benjamint. Nem tűnik valami szerencsésnek egy isten háta mögötti helyen egy ilyen anya gyermekeként élni… Különösen, hogy kettejük kapcsolatába különös zamatot hoz közös titkuk. Benjamin rajongással vegyes iszonyattal néz anyjára valahányszor annak orosz szeretőjére, Leora és halálának körülményeire gondol. Márpedig a fiú számára az anya, a szerelem és a vér örökre összetartoznak.
Mint minden gyermek, Benjamin próbál túlélni és egészséges maradni a körülötte dúló életben. Keresi az apa-figurát, akit hol Jacobban szeretne fellelni, aki szelíd és megtört, hol Tomasban, aki egyszerre kiszolgáltatott és szabad, hol pedig az oroszban, aki ott kísért a mindennapokban. És miközben tapogatózva tanulja a szerelmet, életébe bombaként robban a kettős hír: anyja elhagyja a birtokot és elutazik zenét tanulni, őt pedig iskolába küldik. Mindkét lehetőség borzalmasnak tűnik, de végül úgy látszik, semmi borzalom nem túl nagy az embernek, mindent túl lehet élni, meg lehet szokni, mindenhez alkalmazkodni lehet. A vadóc kisgyerekből városi értelmiségi lehet, aki egyedül is tökéletesen boldogul, a birtok pedig, amely valamikor a minden volt, egy időre obskurus emlékek és egy elvetélt életforma elhomályosuló fészkévé válhat.
Wassmo szinte dosztojevszkijes megszállottsággal bontakoztatja ki Benjamin belső vívódását, a bűn és bűnhődés témáját. Leo haláláért valakinek bűnhődnie kell, és Benjamin kész erre. De előbb meg kell találnia Dinát, válaszokat kell kapnia. Ki kell kényszerítenie Dinából az igazságot, szembe kell néznie vele, és el kell viselnie. Ehhez azonban fel kell nőni, férfivá kell érni, ismerni kell a világot, a háborút és a nőket. Valamiféle modern, furcsa Odüsszeuszként utazni Raisnesről Tromsóba, majd Koppenhágába, megjárni a dán-porosz háborút, végül Berlint, egyidejűleg pedig furcsa belső utazásokat tenni vissza az időben, folyton vissza ahhoz a puskalövésnyi pillanathoz, amikor végleg összekeveredett Dina, Leó, a csók és a vér…
Emiatt aztán Benjamin döcögve ismerkedik a nőkkel, akik lebilincselik testi valójukkal, a hozzájuk tartozó szaggal, nevetéssel, a tekintetükkel. Kapcsolatait mindig belengi valamiféle szenny, mintegy szimbolikusan tükrözve a lelke mélyén élő iszonyt, legyen az istállószag, vagy a harctér tisztátalansága. A szállásadó cserzővarga felesége a bűntudat, az iszonyodás és a testi fortyogás olyan örvényével ajándékozza meg, hogy Benjamin egy ideig nem is tudja, vajon ez vágy-e, vagy maga a halál? Ösztönösen járja útját a nők varázslatos, delejes erejű, érthetetlen világában, miközben rárakódik az élet, s észrevétlenül szeretővé, kedvessé, apává, férfivá válik.
Végül minden keresésnek vége szakad. Benjaminénak akkor, mikor ráveszi Dinát, hogy hazajöjjön és elmondja az igazat Leo esetéről. Ekkor végre a fiú elszakadhat az anyjától, annak bűnétől, békét köthet vele, végül pedig önmagával is, mikor felismeri, hogy Reisnes az ő valódi otthona. De ahhoz, hogy Dinát elengedje, először valóságosnak kell éreznie, erősen belekapaszkodnia, mintha még mindig gyerek volna, mintha az egész meghasadt világ újra összeállhatna a Dina ölében tartott cselló hangjától.
Az olvasás folyamán pedig az is kiderül, hogy a világ végülis roppant egyszerű. A látszólag magasztos gondolatok mögött egyéni játszóterek vannak, terek, ahol valaki úgy nyúlt egy gondolathoz, ahogy soha senki – és ebbe ő maga, nemegyszer a környezete is, félig-meddig (vagy egészen) belepusztult. Lehet ez szerelem, zene, filozófia, háború vagy tudomány: mindnek van egy olyan dimenziója, amit csakis az egyének láthatnak, és nem oszthatják meg senkivel. A valóság mindenki számára egyforma, de mindenki mást és mást lát meg belőle, ettől lesz sokfélének tűnő. Így értékesíti a szerző remek emberismeretét, karakterépítő tehetségét, amihez kitűnően illik a részletgazdag leírások által nyújtott utánozhatatlan miliő.