A múlt század kémei lezáratlan és hiányos aktákat hagytak örökségül a huszonegyedik századi Szolgálatra. Ráadásul a még élő veteránok magyarázata sem kielégítő, ha kérdőre vonják őket ezen homályos ügyek miatt. Ma már tényleg más szelek fújnak. Az új nemzedék parlamenti képviselői azt szeretnék elérni, hogy a társadalom minél nagyobb fokú megfigyelését szorgalmazó titkosszolgálatok hatáskörét a lehető legjobban lecsökkentsék, mondván, annak soha nincs jó vége. Mivel a lényeges dolgokra – ahogy azt a Szolgálat jogásza megfogalmazza – nem tehetik rá a kezüket, előszedik a múltat. Konkrétan egy régi ügyet. Innen vizsgálva úgy tűnik, hogy egy, az ’50-es és ’60-as években megszervezett, körmönfont és ravasz titkosszolgálati akció egy elfuserált munka volt, ahol nem számított egy-két ember élete. Nosza, szedjük ízekre, gondolhatják egyesek. Emberi jogok bírósága, Strasbourg – csupa hangzatos frázis. De vajon az információk teljes birtokában is úgy gondolnák-e, hogy George Smiley és Kontroll szándékosan úgy tervezett meg egy kelet-németországi akciót, hogy előre tudták, emberéletet kell a siker érdekében feláldozni?
Figyelem! A kémek öröksége részben az A kém, aki bejött a hidegről előzményének számít, de nem a szó hagyományos értelmében kezelendő. Azaz: érdemes előbb A kém, aki bejött a hidegről címűt elolvasni. Ha még nem olvastad azt, de szeretnéd, akkor sem a könyvet, sem pedig az alábbi bekezdéseket ne olvasd el!
Az A kém, aki bejött a hidegről úgy kezdődik, hogy Alec Leames kelet-németországi hálózatát a Stasi teljesen felszámolja, és az utolsó ügynökét épp a szeme láttára ölik meg Berlinben, miközben megpróbál átkelni a határon. A kémek öröksége részben azt mutatja meg, hogyan épült ki Leamas kelet-németországi hálózata, és aztán miként hullott a Stasi karmai közé. A kémek öröksége ugyanakkor arról is szól, hogyan ítélkezik az új generáció egy eltűnőben lévő kor kémeinek tettei fölött – tulajdonképpen úgy, hogy nem ismeri a teljes igazságot.
A regény cselekménye több síkon zajlik. A jelen időben történő események dióhéjban: a semmiből előkerül Alec Leamas fia, aki perrel fenyegeti a Szolgálatot, amiért szerinte az apját annak idején úgy küldték egy akcióba, hogy előre tudták, hogy élve nem úszhatja meg. A fenyegetőzéssel nincs egyedül: társul hozzá Elizabeth Gold lánya is (aki egyébként a regényben nem bukkan fel, csak említést tesznek róla). A múltban játszódó események pedig azok, amelyekről az előző bekezdésben is szóltam: Alec Leamas kelet-németországi hálózatának kiépítése, a hálózat bukása, Leamas második küldetésének olyan részletei, amelyeket eddig nem ismertünk. Az egészet Peter Guillam meséli el egyes szám első személyben, miután a bretagne-i birtokáról Londonba rendelik, hogy válaszoljon néhány kérdésre egy régi üggyel kapcsolatosan.
A múltbeli eseményeket egészen különös módszerrel eleveníti fel John le Carré. Igazából nem Guillam meséli el, hogy mi történt a Mázli művelet során, hanem eddig elrejtett beszámolók, jelentések és jegyzőkönyvek sora kerül elő, amelyeket Guillam is újraolvas, így mintegy az olvasók elé tárva. Archivált sürgönyök és üzenetváltások, szigorúan titkos pecséttel ellátott iratcsomók mesélik el, hogyan épült fel Alec Leamas kelet-németországi hálózata.
John le Carré a legújabb regényével újra óriásit alkotott; az olvasót főleg azok a részek nyűgözik le, amelyek a múltban játszódnak. Az A kém, aki bejött a hidegről címűből tudjuk, hogy egyik-másik akciónak mi lesz a végkifejlete, mégis képesek vagyunk a körmünket rágva falni az oldalakat, amikor például Leamas, a Központ utasításaira fittyet hányva megszökteti Berlinből az egyik forrását, és a havas, rideg Szászországon át egy Trabanton Csehszlovákiába viszi, hogy onnan álcázva Párizson át Angliába szállíthassák. Ez a regény egyik legizgalmasabb része, minden ízében a régi hidegháborús le Carré-regények hangulatát idézi, egyszerűen utánozhatatlan.
Ugyanakkor szólnom kell arról a jelenbeli történetről is, amely bizonyos értelemben a sztori kereteként szolgál. Az, ahogyan ebben az idősíkban Guillam megjelenik, erősen hasonlít John le Carréra, a narrátorra a Galambok alagútjából. (Ez a szerző önéletrajzi kötete, a könyvről itt írtunk.) Idős ember, aki a múltjából fakadóan egy bizonyos fokig titkolózik, még az olvasó előtt sem mindig őszinte, nem beszélve a Szolgálat embereiről, akiknek a kérdéseire válaszolnia kellene, és – ami a legbosszantóbb az egészben: – túl sokszor hivatkozik a már megkopott memóriájára. Mintha azt mondaná: úgy rémlik, hogy így meg így történt, de ha mégsem, akkor nem én hazudtam, csupán az emlékezetem tréfált meg. Ravasz, de nem veszem be. Főleg azért nem, mert bizonyos részletekre ugyanakkor meglepően jól emlékszik. Más szóval: meglehetősen szelektív a memóriája.
A fenti bekezdésekben én nem árultam el lényeges információt a Suszter, szabó, baka, kémről (ezért nem tartottam már az írásom elején felhívni erre a figyelmet), de az A kémek örökségében le Carré többször is utal annak a regénynek a végkimenetelére, így azt is ajánlott előbb elolvasni.