A Galambok alagútja a kémregényírók legjobbikának, John le Carrénak a várva várt önéletrajzi kötete. Mint az köztudott, le Carré (törvényes nevén David Cornwell) a kémek titkos világából érkezett az irodalom színterére, noha ő mindig is azt hangsúlyozta, hogy jobban szereti, ha regényíróként tekintenek rá, és nem a kémként, akiből regényíró lett. A titkos világ viszont rányomta a bélyegét mindenére, és ezt képtelen eltüntetni, letagadni vagy jelentéktelenné tenni. Még most is jelen van az életében, amikor 85 évesen önéletrajzi kötetet publikál. Ha másképp nem, a titoktartási fogadalom formájában, amelyet több mint fél évszázada tett, de miatta ma sem mondhat el mindent. Ezért aztán az önéletrajzi kötete is egy kicsit olyan, mint maga a szerző: titkolózó, rejtélyes. Nem ebből fogunk mindent megtudni imádott kémregényírónkról.
A szerző a Galambok alagútja mind a harmincnyolc fejezetében arra törekszik, hogy a regények írójaként maradjon emlékezetes számunkra, ami egyébként rendben is van. Csupán három-négy olyan rövid fejezet van a könyvben, amelyben a titkosszolgálatnál töltött éveiből elevenít fel valamit, és ezek jobbára vicces történetek: Nagy-Britanniába látogató német politikusoknak igyekezett lányokat keríteni, ami roppant nevetséges helyzetet szült; kínos szituációba került egy vikomt társaságában; egy német levéltáros rögtönzött előadásán szórakoztak egy olyan partin, amelyet ő adott a bonni lakásán. Talán csak egy kivétel van, ez az Iván Szerov dezertálása, ez hasonlít leginkább egy kémsztorihoz. (Félreértés ne essék, nem azt várom egy kémregényszerző önéletrajzi írásától, hogy olyan legyen, mint a regényei, de nehezen tudom elfogadni, hogy az autobiográfiájában csak anekdotákat kapunk attól, aki valaha kémként kezdte, és aztán egész életében jobbnál jobb kémregényeket írt.)
A legtöbb írásban többnyire arról mesél, hogy mi hogyan inspirálta az alkotót: hogyan találkozott azzal az emberrel, akiben egyik regényhősére ismert; miként gyűjtött anyagot A zebra dalához vagy a Single & Single-höz; ki inspirálta egyik vagy másik regényalakját, és ő hogyan találkozott azokkal a személyekkel. Elgondolkodtató az, ahogyan a világháború utáni Németországról, a németekről és a háború utáni nyugat-német politikáról vélekedik, vagy ahogyan az oroszországi utazásaival kapcsolatos élményeiről és benyomásairól beszél. Ez utóbbit két egymást követő fejezetben találjuk; a szerző mindössze kétszer járt Oroszországban: először 1987-ben, a még kommunista Szovjetunióban, három évvel a rendszer összeomlása előtt, másodszor pedig 1993-ban, épp három évvel a rendszerváltás után.
A könyv leginkább azt mutatja meg, hogy John le Carré íróként hogyan dolgozik, illetve írói munkája során kikkel, milyen körülmények között találkozott. Az, ahogyan a módszereiről illetve az anyaggyűjtéseiről ír, megerősítette bennem azt, hogy le Carré roppant jó megfigyelő. A leírtakból arra következtettem, hogy a regényeihez a történetet általában feltehetően már előre, talán otthon megálmodta – valószínűleg nem a helyszínek vagy az emberek inspirálták. A helyszínre való látogatás, illetve a valós személyekkel való találkozás ahhoz kellett, hogy a cselekményt az alkotás alatt a helyes mederben tarthassa, illetve hogy a már előre elképzelt szereplői számára valós élményeket gyűjtsön. Például a Kettős szerepben című regényének főszereplőjét és a könyv cselekményét már azelőtt tudta, hogy a Közel-Keletre utazott volna. A palesztin területekre való utazás azért kellett, hogy átélje mindazt, amit a szereplőjének szánt.
A kötet leghosszabb írása az apjáról illetve az apjához fűződő kapcsolatáról szól. Ez a kötet leghangsúlyosabb és legszemélyesebb hangvételű fejezete. Akik olvasták le Carré Egy tökéletes kém című, önéletrajzi ihletésű regényét, azok már nagyjából ismerhetik apa és fia történetét. Le Carré apja igazi szélhámos volt, csalásért börtönben is ült, később, egyéb üzérkedések miatt a brit birodalom keleti végein is körözték. Noha az apjával a kapcsolata valójában rossz volt, az A szerző apjának fia című fejezetben mégsem egyértelműen úgy ír róla, mintha kizárólag csak neheztelni tudna rá. Kicsit olyan az egész, mintha még most, 85 évesen sem tudta volna rendezni magában azt, hogy mit jelentett neki az apja, illetve hogy vajon mennyire esett messze az alma a fájától. A 295. oldalon erről így elmélkedik: “Nyilván nem lepődnek meg azon, ha azt írom, hogy rosszabb pillanataimban, mint apám sok más fia, azt kérdezem magamtól, melyik részem tartozik Ronnie-hoz, és mennyi a sajátom abból, ami vagyok. Valóban komoly különbség van-e az asztalnál ülve csalásokon gondolkodó és azokat leírni akaró ember (én) és a másik között, aki mindennap tiszta inget vesz, s üres zsebbel, csak a képzeletére támaszkodva elindul, hogy átverje következő áldozatát (Ronnie)?”
A szerző stílusa, ahogyan azt már megszokhattuk, egyszerűen kifogástalan. A könyv szerkezeti felépítése viszont számomra hagyott kívánnivalót. Le Carré nem szeret sem magáról, sem a titkosszolgálatnál folytatott munkájáról beszélni. Az az érzésem, hogy a Galambok alagútját nem egy belső indíttatás hatására, sokkal inkább mások (talán az irodalmi ügynöke vagy a kiadója) nógatására írta. Engem erre engednek következtetni azok a fejezetek, amelyek a szerző korábbi, magazinokban, újságokban már leközölt írásait tartalmazzák, illetve az a másfél soros írás, amely egy Graham Greene-idézet, és a könyv 37. fejezetét jelenti.
A szerzőről Adam Sisman is publikált egy életrajzi kötetet, amely angolul 2015-ben jelent meg. Remélem, hogy magyarul is kiadják – szerintem a kettő együtt többet elárul majd John le Carréról.