Ruth Jefferson egy connecticuti kórházban dolgozik szülész szakápolóként már több, mint húsz éve. Egy átlagosnak induló munkanapon a szokásos újszülött-ellátás során egy kisbaba szülei Ruth számára pillanatnyilag ismeretlen okból megtiltják, hogy a személyzet afroamerikai tagjai ápolhassák a gyereküket. Ami azt jelenti, hogy egyedül Ruth nem érintkezhet a kisbabával. Az eset számára kezdetben semmi mást nem jelent, mint kellemetlenséget, legalábbis nem vall be ennél többet magának. Másnap azonban egy váratlan vészhelyzet miatt kénytelen egymaga felügyelni a csecsemőt, aki rövidesen életveszélyes állapotba kerül, Ruth pedig döntéshelyzetbe: engedelmeskedjen a felettese utasításának vagy lépjen közbe? A döntés pillanatnyi, a következmények azonban, amelyek lényegében ettől függetlenek, hónapokra megváltoztatják az életét. De az is lehet, hogy örökre.
Kennedy MacQuarrie egy fehér közvédő, azaz olyan ügyvéd, akit az állam rendel ki azok mellé, akik nem tudják megengedni maguknak, hogy saját, jól fizetett ügyvédjük legyen. Általában kis, gyors lefolyású ügyeket intéz, védencei olyanok, akiktől nem sok köszönetet vagy hálát kap, ráadásul a sikeressége sem igazán mérhető láthatóan. Ez az eset azonban más, mint a többi. Igaz ugyan, hogy védence fekete, vagyis pontosan olyan, mint kilencven százaléka azoknak, akiket eddig képviselt a bíróságon, de Ruth Jefferson a bőrszínén kívül semmiben sem hasonlít hozzájuk: értelmes, felelősségtudó, önérzetes és hűséges a hivatásához. Ráadásul a vád ellene valami olyasmi, amit nem lehet néhány nap alatt lekerekíteni és lepasszolni.
Jodie Picoult a New York Times bestsellerírója, máig több, mint húsz kötet szerzője. A Princetoni Egyetemen tanult, miután végzett, többféle munkába is belefogott, szövegkönyveket szerkesztett, irodalmat tanított, majd később mesterfokozatú tanári diplomát szerzett. Igazi energikus nő, családjával természetközeli életet él. Saját bevallása szerint a könyvei úgy születnek, hogy mindig talál egy olyan dolgot, amibe beleütközik, vagy amely őt foglalkoztatja, mint anya, feleség, esetleg ami megérinti őt és kérdéseket vet fel benne. Első könyve 1992-ben jelent meg, azután szinte évente jelent meg egy-egy regénye. Első sikeresebb műve 2004-ben jelent meg, A nővérem húga címmel (eredetileg My sister‘s keeper), amelyből film is készült Cameron Diaz főszereplésével. Jodi Picoult előszeretettel dolgoz fel olyan kritikus témákat, mint a rák, a gyermekekkel való szexuális visszaélés, a homoszexualitás és jelen esetben a rasszizmus, műveiben mindig merészen belenyúl az olyan ki nem mondott és meg nem nevezett problémák lüktető közepébe, amelyeket, bár sokszor körülöttünk és bennünk vannak, nem merünk vállalni.
Ruth és Kennedy kapcsolata nem indul teljesen zökkenőmentesen. Előbb-utóbb azonban mindkettőjüknek rá kell jönnie, hogy ha ki akarnak mászni a bajból, akkor feltétel nélkül meg kell bízniuk egymásban. Kennedy, a fehér ügyvéd folyton azt bizonygatja, hogy a tárgyalóteremben nem jó stratégia megemlíteni a rasszot, mert az nem szokott jól elsülni. Ruthnak azonban erről más véleménye van, annál is inkább, mert kezdi megérteni önmagát, és azt, hogy évtizedeken keresztül egy olyan eszményképnek akart megfelelni, amelyet ő maga festett, és rá kell jönnie, hogy ilyen nem létezik. A fehér ember felsőbbrendűsége más rasszok felett nem kérdésként, hanem bennünk lappangó előítéletként van jelen, vagyis az, aki váltig bizonygatja, hogy ő nem rasszista, valójában nagyon is az, különben mi szüksége lenne a bizonygatásra. Ruth a bíróságot járva fokozatosan döbben rá, mennyire szüksége van arra, hogy kimondja: „igenis más vagyok, fekete vagyok, hiába próbálom az életemet úgy élni, ahogy a fehérek teszik, mert más a hajam, a bőröm, az illatom, mások a szokásaim, a hagyományaim – és ennélfogva bármit teszek és bármilyen kitűnő lehetek, sohasem érlek utol benneteket.” A fehér közvédő, Kennedy eleinte egy nagy lehetőségnek látja Ruth ügyét, és szentül meg van róla győződve, hogy az egész csak arról szól, hogy bebizonyítsa védence ártatlanságát és nyerjen, amit – szerinte – a bizonyítékok fényében és az esküdtszék megfelelő meggyőzésével meg is tud valósítani. Később azonban rájön, hogy Ruthnak nem ez számít, ő csak egyetlen dolgot akar elmondani a bíróságon: hogy azért lett megkülönböztető bánásmód áldozata és áll a vád előtt, mert fekete. Kennedy tudja azonban, hogy ha ezt a rasszizmus-dolgot felhozza a bíróságon, vesztett ügye van. Idővel azonban ő maga mutat rá arra, hogy a rasszizmus nem csak arról szólhat, hogy fehér emberként (ahogyan Turk Bauer is, a kérdéses kisbaba apja) tüntetően és agresszíven gyűlölünk mindenkit, aki nem a fehér felsőbbrendűekhez tartozik, hanem mindarról a „jóról”, amelyet a fehér emberek élvezhetnek úgy, hogy azt valahonnét máshonnan vették el: a feketéktől (és természetesen egyéb, nem fehér rasszú embertársaiktól).
Az, hogy mi lesz a végkimenetele az eseményeknek, csak az utolsó oldalakon dől el, mégis van a könyvnek egy egyre gyorsuló sodrása, egyre kíváncsibbak leszünk, vajon sikerült-e Ruthnak, a fiát egyedül nevelő anyának bebizonyítania, hogy ő csak a munkáját akarta végezni, vagy egy dühös és gyászoló házaspár vádaskodásai alapján a rövidebbet húzza.
A szerző ugyanakkor itt is megtartja a korábban már alkalmazott (és jól bevált) megoldást, és a különböző fejezeteket váltakozva meséli három szereplő szemszögéből. Nagyon érezhető az, hogy melyik oldalon foglal állást, ennek ellenére hitelesnek mondható a különböző karakterek és életek ábrázolása. Turk Bauer a maga fehér felsőbbrendűségi komplexusával és fájdalomból születő agressziójával, Ruth a kötelességtudó és elfogadásra vágyó fekete nő rejtett lázadásával, Kennedy a biztonságos életet élő fehér nő gondtalanságával mind teljes képet adnak arról, amit megjelenítenek, és így mondhatjuk, hogy néhány pótolhatatlan mellékszereplő jelenlétével Jodi Picoult remekül alkotta meg ezt a regényt. Alapossággal és együttérzéssel járja körül a téma minden oldalát, az olvasó elé tárva a kortárs amerikai látképet a különböző bőrszínű emberek felszínen túli kapcsolódásáról, szinte párbeszédre hív a rasszizmusról. Kicsit talán idilli az utolsó oldalakon megjelenő teljes pálfordulás Turk Bauer életében, de nem lehetetlen. Ezen kívül azért bennem még az is felötlött, hogy mennyire azt hisszük, hogy teljesen magunk mögött tudhatjuk a fajgyűlöletet, erre kiderül, hogy valahol mélyen (nyilván Turk Bauer és felesége számára nem olyan rejtetten) mégis ott van. Érdemes ezen is elgondolkodni.
A Washington Post nyilatkozata szerint az Apró csodák őszinte, kényelmetlenül befele forduló, és igazi kihívást ad az olvasóknak, arra kényszerítve őket, hogy elgondolkodjanak saját hiedelmeiken és cselekedeteiken, ezeken a karaktereken keresztül. Nem csoda, hogy az egyik legkeményebb regényként emlegetik, amelyet Jodie Picout valaha írt. Ezzel a regénnyel nem lehet melléfogni, ha szeretünk provokatív témákon emberbarát megközelítésben elmélkedni. Az értékét emeli az is, hogy a szerző maga számol be a folyamatról, amely a könyv megírását megalapozta, Jodi Picoult semmit nem bíz a véletlenre és a valótlan ábrázolásra: börtönt látogat, feketékkel, orvosokkal, nővérekkel és jogászokkal beszélget, előítéletekkel kapcsolatos kutatásokat folytat, szóval szereti belülről ismerni és felforgatni a dolgokat, nem csak a felszínt kapargatni. Emellett meg jól ír; nem mondom, hogy nem lehetne ezt fokozni, de ez már a kiváló kategória.