Jason Matthews ráhúzott még egy izgalmas sztorit ugyanarra a kaptafára, és akkor ebben a mondatban elmondtam minden pozitívat és negatívat a könyvről. A Vörös veréb-trilógia utolsó részében nagyjából ugyanazok a párharcok zajlanak, mint az előző két regényben, ugyanazon elvek mentén. A könyv ezzel együtt izgalmas, és egy adott pontig biztosan hiteles is, hiszen a szerző korábban CIA-elemzőként dolgozott, de én nem tudtam eléggé komolyan venni.
A regény az előző két rész nélkül is érthető és élvezhető, de nem sok értelme van ezzel kezdeni a trilógiát. Ha még nem olvastad a korábbi Matthews-könyveket, azt javaslom, hogy kezdd A vörös verébbel, aztán folytasd Az árulás palotájával.
A harmadik részben Dominyika már ezredesi rangig jutott, a címben is szereplő jelölt pedig egy újabb vakond Washingtonban. A sors iróniája, hogy őt még maga Dominyika szervezte be újoncként, de természetesen nem emlékszik már rá, akkor nem is avatták be a fiatal “verebet” a részletekbe. Mindketten évek óta kémkednek a másik oldalnak, és mindketten egyre feljebb kúsznak a ranglétrán. A washingtoni vakondnak jó esélye van arra, hogy őt nevezzék ki a CIA következő igazgatójának (Putyin pedig tesz azért, hogy ez a poszt üresen álljon, szinte várva a Kreml jelöltjét). Ha ez megtörténik, mindenhez hozzáférése lesz, többek között az amerikaiak által futtatott kémek névsorához is, és lebuktathatja Doninyikát.
A vakond létezéséről maga Dominyika szerez tudomást, meglehetősen érdekes módon. Egy átállított észak-koreai atomtudóstól megszerzi a diktatórikus rezsim atomprogramjának bizonyos dokumentumait. Ezeket kötelességtudóan lepasszolja Moszkvának és Washingtonnak is. Utóbbiak kétségbeesve ismerik fel az észak-koreai rakétatervekben a saját fejlesztéseiket, ami ugye azt jelenti, hogy a koreaiaknak beépített emberük van az amerikai haditengerészet felső köreiben. Az oroszok viszont lehűtik Dominyika lelkesedését, mondván: nem tett szert jelentős információra, hiszen azokat a rakétaterveket Moszkva adta oda Phenjannak, amiből egyenesen következik, hogy nem Észak-Korea, hanem Oroszország felé szivárogtat valaki az amerikai haditengerészettől. Kezdetét veszi a versenyfutás az idővel. Az a nagy kérdés, hogy ki ér oda előbb. Ha a Kreml jelöltje, akkor Putyin nyer. Ha a hírszerzést megreformálni készülő washingtoni bürokraták kereszttüzében Benford és társai lesznek a befutók, Dominyika (egyelőre) megmenekül.
Izgalomban tehát nincs hiány, és ez így volt az előző két kötetben is. Csak ismételni tudom magam: Matthews jó mesélő, alapvetően jól ír, nagyszerűen fonja-csavarja a történet szálait, több mellékszálnak is jól megtalálja a helyét, amelyek a sztorit duzzasztják és színesítik, és a végén szépen elvarrja mindegyiket. A mindentudó egyes szám harmadik személyű elbeszélés és a lineáris cselekményvezetés könnyen olvashatóvá teszi a művet. Matthews nem sok mindent rejt véka alá, kevés dolgot bíz az olvasó fantáziájára. Szinte mindent készen tálalva kapunk, még a washingtoni vakond kiléte is ismert a legelső perctől fogva, így aztán nem a ki, hanem a hogyan a kérdés. Az előző két kötethez mérten több motívum vagy séma ismétlődik. Korábban az Orionok, egy veteránokból álló csapat végzett értékes munkát a CIA számára, most egy szintén veteránok alkotta cseh társaság segít egy akciót. Dominyikának újra folyton a nyakában liheg egy gyanakvó, pszichopata bérgyilkos az orosz hírszerzés kötelékéből, akivel elvileg együtt kellene dolgoznia, de valójában macska-egér játékot űznek egymással. Nash és Dominyika szerelmét ismét próbára teszi egy második nőszemély.
Matthews 33 évig szolgált a hírszerzésnél, és a három regény alapján bizton állítható, hogy a hazájához és a rendszerhez lojális, abban vakon megbízó ember. Az Oroszország kontra Nyugat szembenállásban előbbit gonoszként festi meg, utóbbival szemben viszont szinte semmilyen kritikát nem fogalmaz meg. A trilógiában Oroszország elnökét Putyinnak hívják, és a leírás alapján határozottan kijelenthetjük, hogy Matthews Vlagyimir Putyinról mintázta. A másik oldalon valós személyekkel sem névbeli, sem jellembeli rokonságot nem lehet felfedezni, ennek még a látszatát is feltűnően kerüli a szerző. Kicsit olyan mintha ujjal mutatna Putyinra, ha bírál, és szemellenzőt tenne fel, ha a másik oldal felé tekint. A washingtoni vakondot (ahogy egyébként a többi szereplőt is) valós emberi tulajdonságokkal ruházta fel, a motivációi érthetőek. Az oroszok egy gyenge pillanatában csapdába csalják, onnan pedig kénytelen nekik dolgozni. Választhatná azt, hogy nemet mond, de az a karrierje végét jelentené, ő pedig elhatározta, hogy megmutatja mindenkinek, milyen magasra képes jutni a ranglétrán. Ez teljes mértékben rendben van – viszont feltűnő, hogy a három regényben nincs egyetlen olyan ember sem az amerikai oldalon, aki az elvek szintjén válna árulóvá. Szerintem ez összességében ront a hitelesség összképén.Matthews összesen három regényt írt eddig; ezen kívül az Idegenek egy hídon előszavát jegyezte. Mondhatjuk, hogy eddigi teljes életműve hozzáférhető magyarul is. Remélem, hogy fogunk még tőle olvasni mást is. Kíváncsi lennék, milyen sztorit tud még írni, ha “kibújik” a trilógia szabta korlátok mögül, és új keretben, új térben és időben új szereplőket vonultathat fel.