Az ember szíve Jón Kalman Stefánsson monumentális Menny és pokol trilógiájának utolsó, egyben leghosszabb kötete és úgy gondolom, hogy nem túlzok amikor azt állítom, hogy a legerősebb is. A sorozat első és második részéről, a Menny és pokolról, valamint Az angyalok bánatáról az elmúlt hetekben már olvashattak nálunk, és bár mindkettőnek megvoltak a maga erősségei, a trilógiát befejezve világossá válik, hogy ennek a lassú folyású történetnek életről és halálról a zárókötet a fénypontja.
A helyszín most is Izland, azon belül a Község, ahonnan az előző kötetben kissé eltávolodtunk ugyan, hogy hóviharokon és egyéb megpróbáltatásokon keresztül új emberi életeket ismerjünk meg, de Az ember szívében a Fiúval együtt mi is visszatérünk ide, és bár meglehet, hogy a hó és a csontig hatoló hideg helyét lassan átveszi a napfény, az élet ettől ezen a kopár vidéken, a Világ Végén még nem feltétlenül lesz jobb.
Mindamellett, hogy továbbra is nyomon követhetjük a névtelen főhős mindennapjait, ezáltal egyre többet megtudva mindarról amit ő érez és gondol a világról, jobban megismerjük a körülötte lévők életét is, vágyaikat és álmaikat egyaránt. Izlandon pedig a 19. században sokaknak csak álmokra futotta. A sziget akkoriban a hatalmasoké volt, a kereskedőké és papoké, akik saját érdekeiket mindenkinél előbbre valónak tartották, a szegények, tanulatlanok és nők csak azért léteztek, hogy őket szolgálják.
Mindez persze nem jelenti azt, hogy Stefánsson regényében nincsenek érdekes és erős női karakterek, vagy hogy a szegény emberek teljesen jelentéktelen és jellegtelen alakok lennének, sőt, ha úgy vesszük, bizonyos szemszögből az egész történet körülöttük forog. Ők azok akik a legtöbbet küzdenek a legalapvetőbb dolgokért és jogokért, nekik köszönhetjük azt, hogy a sötétségben még meglátjuk a fényt, hogy felcsillan előttünk a remény sugara.
A Fiú többükkel is kapcsolatba kerül a történet során, néhányuknak ő változtatja meg az életét, más esetekben viszont ő az, aki új élményekkel és gondolatokkal gazdagodik. A regényben elhangzik, hogy az ember élete egy egyszerű mérleg, egyik tányérban mindazok a dolgok, amelyek boldoggá tesznek minket, a másikban azok amelyek keserűséget okoznak számunkra, a mi feladatunk pedig az, hogy megpróbáljuk a boldogság javára billenteni a mérleget azáltal, hogy nem csaljuk meg magunkat, az életet és másokat. A Fiú próbál eszerint élni, hajszolja az életet, a boldogságot, közben megpróbál nem gondolni a tömérdek fájdalomra és veszteségre, amely a múltban érte, a hatalmas hegyek árnyékában és a végtelen óceán fagyos ölelésében viszont ez nem egy egyszerű feladat.
Az előző két kötethez hasonlóan Az ember szívében is rengeteg dologról van szó, Jón Kalman Stefánsson továbbra is egyszerre ír mindenről és semmiről, életről és halálról, szerelemről és egyedüllétről. Egy ehhez hasonló rövidebb recenzióban szinte lehetetlen lenne beszélni mindarról amit ez a könyv nyújtani tud az olvasónak a történeten és megtört karakterein keresztül, de talán ez nem is baj. Bár az író stílusa nem feltétlenül teszi könnyen olvashatóvá ezt a több mint 1100 oldalas trilógiát, érdemes rászánni az időt, hiszen ennek a szó-óceánnak a túlpartján az olvasó gazdagabban emelkedik ki a hullámok közül, mint mikor belemerült.