Az egész szöveg szinte egy dallamos vers, metaforákkal, hasonlatokkal és egyéb elemekkel díszítve. Talán ez a sajátos stílus teszi annyira könnyen olvashatóvá és befogadhatóvá a szöveget, amelynek tartalma és súlya van még akkor is, ha valami jelentéktelennek tűnő eseményről szól.
Szívből ajánlom mindenkinek, aki szeretne egy kicsit lecsendesedni, elvonulni, elmerengeni a múlton és a régmúlt időkön, aki egy kis időre egy idegen család életében szeretne jelen lenni, vagy aki egyszerűen csak egy nagyon jó történetet szeretne olvasni. Senkire nem szeretném ráerőltetni a nézetemet, de szerintem ez igenis egy téli könyv, amit meleg takaróval és egy bögre forró teával illik kiegészíteni.
Stefánsson remekül ért ahhoz, hogy egyszerre írjon mindenről és semmiről; hosszú, sorokon át tartó mondataiba belesűríti mindazt, amit az életről és halálról tudni lehet, amit a magányról, a szerelemről és a tévedésekről tudni érdemes.
Jón Kalman Stefánssont olvasva az a konkrét benyomása támad az olvasónak, hogy járt már Izlandon, akkor is, ha (még) nem. Olyan pontosan és szépen írja le a lávamezőket, a sarki fényt, a tengert és a kietlen, zord területeket, hogy gond nélkül a szemünk előtt látjuk őket, és fázunk akkor is, ha éppen tavasz vagy nyár van.
Ez a mű egy filozófiai értekezés életről és halálról, barátságról, hűségről és hűtlenségről, a gyávaságról, ami nem hagy bennünket élni. Olyan életigazságokat fogalmaz meg, amelyek csontig hatolnak, rendkívül fájdalmasak, ugyanakkor kinyitják a szemet, az elmét, a szívet, rádöbbentenek az élet szeretetére, az élni akarás erejére.
A regényt igaz történet ihlette, 1959 februárjában Új-Fundland partjainak közelében hatalmas, napokig tartó vihar zúdult néhány izlandi halászhajóra, és bár a regény maga a képzelet szüleménye, könnyen magunk elé képzelhető képet fest a tragédiáról.
Az előző két kötethez hasonlóan Az ember szívében is rengeteg dologról van szó, Jón Kalman Stefánsson továbbra is egyszerre ír mindenről és semmiről, életről és halálról, szerelemről és egyedüllétről.
Jón Kalman Stefánsson nagyszerűen szövi tovább gigászi történetét életről és halálról, mennyországról és pokolról, semmiről és mindenről. Bár úgy tűnhet, hogy egy helyben topogunk, minden elolvasott szónak értelme van, a történet csupán a maga tempójában halad előre és nem a miénkben. A szavaknak és neveknek ugyanis ereje van, ez az író regényében többször is megjelenik, ezért óvatosan kell bánni velük.
Ez egy furcsa mese. Mese egyenesen Izlandról, egy vérbeli izlandi írótól: Sjóntól, Sigurjón Birgir Sigurossontól. Egy nagyszerű alkotás népi elemekkel teletűzdelve, morbid humorral fűszerezve, az ember-állat, az ember-ember, illetve az ember-sors közti küzdelméről. A kötet sokszínűsége egy olyan világba kalauzolja a 21. század emberét, ahol kisgyerek módjára csodálhatja az önzőség miatti természet bosszúját, az egyszerű szívek szeretetét és ragaszkodását.
