Borcsa Imola: Magnebéhat (Napkút, 2020)

Borcsa Imola: Magnebéhat

Írta : Borcsa Imola
Eredeti cím : Magnebéhat
Eredeti kiadás : 2019
Kiadó : Napkút Kiadó, Erdélyi Híradó Kiadó
Recenzált kiadás éve : 2020
Terjedelme (oldalszám) : 72
98
Vidd hírét!
  •  
  •  
  •  

Borcsa Imola gyógyszerész. Erdélyben, Kézdivásárhelyen született, gyógyszerészeti tanulmányait Kolozsváron végezte. Saját elmondása szerint korábban is próbálkozott prózaírással, amíg végül körvonalazódott, hogy milyen formát ölt majd az első kötete. Tapasztalatból tudom, hogy a gyógyszertár nagyon gyakran egy olyan helyszín és közeg, ahol a látogatók magas számából adódóan nem csak sok ember, de sok emberi történet is megfordul. A szerző szerint az a számos történet, amelyet a gyógyszertárban hallott, adta az ötletet, hogy egy kisvárost a „pletykákon keresztül” mutasson meg.


Nyugodtan mondhatjuk úgy, hogy a Magenbéhat egy könyv a pletykáról. Furcsán hangzik, ez igaz, de technikailag mégis ez a kijelentés áll a legközelebb a valósághoz. A pletykáról írni, vagy pletykákat megírni ilyen folytonosságban még annál is ritkább, mégis a kötet tíz novellája egytől egyig a pletykát rajzolja meg, nem csak formailag, hanem tartalmilag is. A novellák közös eleme a gyógyszertári takarítónő, Elvira néni, aki olyannyira sztereotip figura, hogy olvasás közben szinte teljesen kizárt, hogy ne lebegne ott a szemünk előtt valamelyik ismerősünk, netalán épp egy takarítónő, aki Elvira nénihez hasonló kaliberű kijelentésekkel és információhalmazzal rendelkezik. Azt már kevésbé szoktuk meggondolni, hogy esetleg mi magunk is sokszor válunk a pletyka szócsövévé. Elvira néni azonban mindent tud, ő a két lábon járó adathalmaz, és ahogy megjelenik, rögtön felélénkül az addig unalmasnak tűnő légkör, a tér pedig megtelik kusza és bonyolult, egymásból burjánzó történetek sokaságával, amelyek – természetükből adódóan – igazságtartalmukat tekintve lekövethetetlenek. Azonban az vitathatatlan tény, hogy a pletykába valamilyen formában mindannyian belebotlunk. Egy-egy történet néha úgy csapódik be a gyanútlan, pletykára nem kifejezetten éhes, pályakezdő gyógyszerész látóterébe, hogy esélye sincs elkerülni. A szemközti lépcsőházba betérő, botjára támaszkodó bácsi, a patika előtt sétálgató, értelmi szempontból nem teljesen átlagos úriember, de a láthatatlan, ajtók és ablakok mögött rejtőző Lepácsekné, Kapusi Gyöngyike, Manyika, Siklódi Bözsike, Egyed Karolacska és a többiek mind megfelelő, dús táptalajnak bizonyulnak. Az ő történetük köré, fölé, alá épített további elbeszélések adják az ízét ennek az érdekes kötetnek.

Borcsa Imola 2014 óta közöl novellákat a Helikon, a Látó, az Irodalmi Jelen és a Székelyföld folyóiratokban, megkapta az Irodalmi Jelen debütdíját és a Székelyföld kulturális havilap Szabó Gyula-emlékdíját is. A fiatal író ropogós, friss, érzékletes hangvétellel adja meg az alapot a történeteihez, amelyeknek úgy tűnik, hogy ő maga csupán szemlélője. Azért nem lehet mondani, hogy elszenvedője, mert a kötet attól is izgalmas, hogy nem tartalmaz ítélkezéseket és megmagyarázásokat, a tényközlésre szorítkozik, de olyan ügyesen, hogy az olvasó maga alkotja meg a véleményét mindarról, amit hall és lát, vagy inkább arról, amit hallani és látni vél. Ráadásul akad olyan novella, amelyben maga a szemlélő is szócsövévé válik bizonyos történeteknek, megigazolva azt, hogy a pletyka, vagy az, amit pletykának nevezünk, sohasem csak egyirányú. Ezáltal azonban az olvasó is részévé válik ennek a folyamatnak, amelyben hol magára, hol másokra ismer, mind a történet szereplői, mint a terjesztői szempontjából.

A szerző az erdélyi kisvárosok tipikus hangulatát hozza elénk, teljes tükröt tartva a mindennapi élet elé. A pletykákat elmesélő Elvira néni személye valójában egy kollektív tudat kivetülése is, amelyben mindazok a valós és valósnak hitt történések szerepet kapnak, amelyek megragadják az érdeklődésünket. Ennélfogva Elvira néni igazából nem pletykákat közöl, csupán éli a mindennapi életét, miközben folyton ezer és ezer érdekes dolognak tanúja, bármerre jár, és ezeket bizalmasan, néha felsőbbrendűen közli az új gyógyszerésznővel. Történeteinek szereplői pedig valós személyek, akik valamilyen formában kapcsolatba vannak vele, vagy valakivel, akivel ő kapcsolatban van, legvégső esetben annak a valakinek a valakijével. Az olvasás során néhol többször is vissza kell olvasni, hogy a megfelelő szálat követni tudjuk, ugyanakkor teljesen nyilvánvaló, hogy az „elviranénik” számára jelentéktelen, hogy éppen hol tartunk a történet megértésében, nekik a mesélés és az információ birtoklása adja azt az élvezetet, amely nélkül az életük unalmas lenne.

Borcsa Imola
Borcsa Imola (fotó forrása: Székely Hírmondó)

És valóban, mindennapi életünkhöz alapvető módon hozzátartozik a pletyka, bármit is értünk alatta. Borcsa Imola első kötete egy kiválóan szerkesztett mű, szinte meg sem lehet fogalmazni, mi miatt, annyira jól belenyúl a dolgok lényegébe, anélkül, hogy magyarázna bármit is. Csak hagyja, hogy hömpölyögjenek a történetek, miközben talán nem annyira rejtetten, de nevel is. A sorok mögött érződik egy jó adag könnyedség, amellyel a szerző a témát és a benne szereplőket kezeli és ismeri. A zsigeri ráérzés mellett bizonyára némi helytörténeti ismeret is segíti ennek az alakulását, ehhez hozzá adódik egy történelmi háttér ismerete is. Teljes mértékben reális képet kapunk a romániai rendszerváltás előtti és utáni időkről csupán az által, hogy a szerző hangot ad egyetlen személynek, aki tudtán kívül, de tökéletesen domborítja ki ezt, és megmutatja azokat a társadalomformáló erőket, amelyek az évtizedek alatt hatottak. Ezért ez a kötet túlmutat a helyi kereteken, hiszen az emberi tulajdonságok és jellegzetességek alapvetően mindenhol nagyon hasonlóak, mindenkinek megvan a maga Elvira nénije, és mindenki lehet Elvira néni is.

A könyv remek pályakezdő mű, egy jól ismert, régi témát jár körül, mégis újszerűen hat. Szeretni fogják azok, akik tudnak nevetni önmagukon és hajlandóak bizonyos dolgokat kellő kritikával szemlélni.


Vidd hírét!
  •  
  •  
  •