William Gibson: Neuromancer (Agave Könyvek, 2021)

William Gibson: Neuromancer

Írta : William Gibson
Eredeti cím : Neuromancer
Eredeti kiadás : 1984
Magyar cím : Neuromancer
Fordította : Farkas Veronika
Kiadó : Agave Könyvek
Recenzált kiadás éve : 2021
Terjedelme (oldalszám) : 320
70
Vidd hírét!
  •  
  •  

Ha manapság kimondjuk azt a szót, hogy “mátrix”, a legtöbb popkultúra rajongónak egyből a nagysikerű és azonos című science-fiction film jut eszébe, amelyet 1999-ben mutattak be. Kevesebben vannak azok, akik a mátrixról egy könyvre aszociálnak, pedig Wachowskiék egy regényből merítették az ötletet. A szóban forgó könyv pedig nem más, mint az amerikai-kanadai William Gibson Neuromancer című regénye (korábban Neurománc), amely először 1984-ben jelent meg.


Amikor Gibson a Neuromancer-t írta, az olyan fogalmak, mint mátrix, cyberpunk és cybertér még vajmi keveset jelentettek az egyszerű olvasó számára, akik pedig mégis amellett kardoskodtak, hogy tisztában vannak a szavak jelentésével, a valóságban gyakran merőben más jelentést társítottak hozzájuk. A regény utószavában Jack Womack erről így nyilatkozik: “A cyberpunk qua cyberpunk hosszú távon csak arra szolgált, hogy frappáns jelzőt bocsásson a lusta újságírók és a fantáziátlan fülszövegírók rendelkezésére. De még azoknak sem volt a leghalványabb fogalma sem arról, mit is csinál igazából Gibson, akik legalább részben ismerték a tudományos fantasztikumot (ha mást nem is).

Mindezek ellenére a Neuromancer, amely egyben a Sprawl-trilógia nyitókötete is, hatalmas sikert aratott úgy az olvasók, mint a kritikusok körében, és napjainkban már szinte lehetetlen úgy beszélni a cyberpunk zsánerről, hogy ne említsük meg Gibsont. Számtalan könyvet, filmet – például a fentebb említett Mátrix-ot – és videójátékot ihletett meg az író által megálmodott világ, és biztosak lehetünk abban, hogy ez a jövőben sem fog egyhamar megváltozni.

A regény főszereplője Case, egy igazi antihős, aki egy rosszul sikerült meló után Tokió alvilágában tengeti mindennapjait, képtelenül arra, hogy csatlakoztassa magát hőnszeretett cyberteréhez. Miközben az alkohol és a drogok mámorában, depressziósan és öngyilkos gondolatoktól hajtva éli az életét, látszólag egyetlen reménye, hogy talál egy feketén működő zugklinikát, ahol majd kigyógyítják abból az idegrendszerét sújtó állapotból, amely meggátolja abban, hogy belépjen a mátrixba, abba a globális konszenzuális-hallucinációba, amit több ezer ember használ világszerte. Problémái akkor látszanak megoldódni, amikor felbukkan a titokzatos Molly és főnöke, Armitage, akik egy olyan munkát ajánlanak neki, amit ő nem tud visszautasítani. 

Ami innentől kezdve Case-szel történik, egyfajta lázálomba beleillő történeti hullámvasútként is felfogható, átitatva erőszakkal, multinacionális vállalatokkal, űrben élő rasztafariánusokkal és mesterséges intelligenciákkal, hogy a regényben felbukkanó entitások közül csak néhányat említsünk. Ha elsőre mindez kaotikusnak tűnik, az azért van, mert az is. Gibson regénye szinte az elejétől a végéig ezerrel pörög, mi pedig csak kapkodjuk a fejünket és megpróbálunk lépést tartani a szereplőkkel, miközben úgy érezzük magunkat, mintha valamiféle ital vagy kemikália okozta tompaságon keresztül követnénk a cselekményt. Ez és maga a tény, hogy a regény szövege néhol nehezen követhető, teljességgel az író stílusának tudható be. Nem arról van szó, hogy Gibson nem ír jól vagy érthetően, egyszerűen nem sokat foglalkozik azzal, hogy megmagyarázzon dolgokat, így azután hogy az események középpontjába csöppenünk, rajtunk áll, hogy valahogyan összekapcsoljuk a számtalan apró részletet.

Véleményem szerint a Neuromancer igazi erőssége nem Gibson stílusa vagy az általa körüljárt témák valamelyike, hanem a karakterközpontúsága. Bár az író a világépítéssel is foglalkozik, elsősorban a szereplőire fókuszál, amelyek komplexek, valós problémákkal és félelmekkel, és egy jól “látható” karakterfejlődéssel. Ez néha hiányzik a régebbi vagy éppen kortárs sci-fikből, ahol mindenekelőtt a megteremtett világ és hierarchia élvez előnyt a karakterábrázolással szemben, itt azonban az író jól kezelte mindezt, és az általa megálmodott jövőről csak annyi információt csepegtet el, amennyire szükség van a szereplő (hátterének) megértéséhez.

Tény, hogy a Neuromancer egy egyedi könyv, egy klasszikus, amelyet érdemes elolvasni, viszont a fentebb említett nehézségek miatt mégsem élvezhető százszázalékosan. A Gibson által használt történetvezetési eszközök olykor idejétmúltnak tűnhetnek, így a regény itt-ott veszít a lendületéből, de ahogy arra korábban is utaltam, teljesen sosem áll le, a történet végéhez közeledve pedig az író segédkezet nyújt és lassan helyére illeszti a kirakós megmaradt darabjait.

William Gibson (fotó: Sarah Tew/CNET)
William Gibson (fotó: Sarah Tew/CNET)

A Neuromancer megjelenése után elnyerte a legjobb regénynek járó Nebula-, Hugo- és Philip K. Dick-díjakat, amire mindmáig egyetlen más könyv sem volt képes. Önálló könyvként is olvasható, viszont ajánlott a trilógia további két kötete is, amelyek, bár lazán kapcsolódnak elődjükhöz, egy másfajta olvasási élményt nyújtanak, úgy mutatva be a Sprawl-univerzum egy-egy szeletét, hogy az a végére egy kerek egésszé álljon össze.


Vidd hírét!
  •  
  •