A magánéleti és szakmai téren egyaránt mélyponton lévő Harry Hole – felesége és egyik legjobb barátja tragikus elvesztése után – szokása szerint az alkoholba menekül. Ezúttal szeretett városától, Oslótól több mint négyezer kilométerre, Los Angelesben próbálja szó szerint halálra inni magát. Egy itteni kocsmában hozza össze a sors Lucille-lel, egy idősebb színésznővel, akiről kiderül, hogy hatalmas bajban van: kilencszázhatvanezer dollárral tartozik egy mexikói drogkartellnek. Utóbbi eléggé egyértelműen a nő tudtára adja, hogy záros határidőn belül szeretné visszakapni a pénzét, és, hogy súlyt adjon a követelésnek, két bérgyilkost küld a nő nyakára, akik túszul ejtik.
Ezzel párhuzamosan Oslóban két brutálisan meggyilkolt lány holttestére bukkannak, a gyilkosságok elkövetésével pedig egy ismert milliárdost, az ingatlanbizniszben utazó Markus Røedöt gyanúsítják. A vád komolyságát jelzi, hogy a férfi magánnyomozót bérelve deríti ki Harry Hole hollétét, csakhogy megbízhassa azzal, találja meg az igazi gyilkost és tisztázza őt a vádak alól. Bár nincs nagy kedve hozzá, Harrynek mégis kapóra jön az új megbízás, és nem szerénykedik a megbízói díj nagyságát illetően: nem kevesebb, mint kilencszázhatvanezer dollár honoráriumot kér megbízójától.
Az oslói rendőrség gyilkossági osztályát Harry régi ismerőse és jó barátja, Katrine Bratt vezeti. Bár ő szeretné bevonni a nyomozásba az Oslóba visszatérő Harryt is – mint az ország legjobb sorozatgyilkosság-szakértőjét –, a rendőrfőnök hallani sem akar a dologról. Harrynek így nincs más választása, saját csapatot verbuválva és régi szakmai kapcsolatait felmelegítve próbálja felvenni a versenyt az idővel, ami igencsak szűkre szabott: a drogkartell mindössze tíz nap határidőt ad a pénz előteremtésére, ellenkező esetben meggyilkolják nemcsak Lucille-t, hanem őt magát is. Nagy kérdés tehát, hogy az éppen kokainnal seftelő egykori taxisofőr haverjából, a korrupcióért felfüggesztett rendőr ismerőséből és a végső stádiumban lévő hasnyálmirigyrákkal küzdő pszichológus barátjából álló, első ránézésre nem túl megnyerő csapata élén mire képes ilyen rövid idő alatt.
A Harry Hole-sorozat előző kötete, a Kés értékelésekor azt írtam, hogy „Nesbø olyan mélyre taszítja kedvenc nyomozóját, amilyen mélyen talán sohasem volt.” A sorozat tizenharmadik kötetében, a Vérholdban ennek a mélypontnak a részeként vagy következményeként menekült az alkoholista nyomozó jó messzire Oslótól, egy amerikai nagyvárosba, ahol senkinek sem tűnne fel, ha végleg elveszítené a démonaival folytatott küzdelmet. A regény indítójelenetei arra utalnak, hogy nem szeretné nagyon sokáig húzni a dolgot, éppen ezért a továbbiakban talán az volt a legmeglepőbb számomra, hogy – az első fejezetek még erősen alkoholmámoros pillanatait leszámítva – egy egészen józan és összeszedett Harry Hole köszön vissza a könyv lapjairól. Persze nincs szó teljes absztinenciáról, csak egy önmagával kötött megállapodásról, aminek köszönhetően a kettős gyilkossági ügy felgöngyölítéséhez rendelkezésre álló szűk időt megpróbálja minél tisztább fejjel kihasználni. Ennek ellenére szokatlan volt azzal szembesülni, hogy a korábban állandóan balhéból balhéba sodródó exrendőr energiáinak jelentős részét nem az alkohollal való küzdelem és lelki gyötrődései kötik le, hanem – vagy az elmúlás szelétől meglegyintve, vagy a hirtelen felbukkanó, új magánéleti kihívással szembesülve – mintha sokkal megfontoltabb, visszafogottabb lenne.
A főhős visszafogottságát leszámítva Nesbø a szereposztás tekintetében a jól bevált recepthez nyúl, mondhatni gyakorlott sorozatszerzőként: Harry mellett felbukkan néhány, az előző kötetekből jól ismert pozitív vagy negatív karakter, akiknek megvan a jól meghatározott szerepük a történetben – ezúttal is van köztük olyan, akitől végleg elbúcsúzik –, az új szereplők többsége pedig jól illeszkedik a sztoriba, kevés közöttük a „töltelék”. Bár a negatív hősök vonatkozásában általában véve ritkán nyúl mellé a norvég szerző – ez itt sincs másképp –, külön figyelmet érdemel a gyilkos karaktere: egy rendkívül intelligens, hidegvérű figura, aki tudományos megalapozottsággal dolgozza ki a gyilkosságok legapróbb részleteit, végrehajtva a majdnem tökéletes bűntényt. Aminek az indítékául szolgáló cselekedetek egyébként majdnem annyira súlyosak, mint az általa végrehajtani kívánt bosszú. Ahogy már megszokhattuk Nesbøtől, a gyilkos mindvégig aktív szereplője a történetnek, külön cselekményszálban követhetjük a lépéseit és indítékait, csak éppen a valódi kilétét fedi homály, egészen a végkifejletig.
De nem csak a szereposztás az egyedüli biztos pont a regényben, Nesbø több más téren is hozza a tőle már megszokott hangulati vagy történetvezetési elemeket. A többnyire a szereplői közötti párbeszédekbe ágyazott zenetörténeti adalékok, amelyekhez a rockzene iránti rajongásából adódóan gyakran nyúl a norvég szerző a regényeiben, elsősorban a hangulat fokozásáért felelősek. A tőle megszokott kisebb-nagyobb fordulatok, a némiképp hatásvadász történetvezetési technika és pár gyomorforgatóbb jelenet gondoskodik arról, hogy az utolsó részletekig kidolgozott gyilkossági ügyben meglegyen a szükséges feszültség, mindvégig kellőképpen pörögjenek az események, hogy majd a regény végén, a hiányzó képkockák helyretételével simítson el mindent. Ez egyben pozitívum és negatívum is, hiszen a szórakoztatás garantált, ugyanakkor viszont – szintén tőle nem szokatlan módon – Nesbø néha igencsak feszegeti a hihetőség határait és siklik egy-egy cselekményrészlet vonatkozásában arra a mezsgyére, amikor túl sok mindennek kell klappolnia egyszerre, hogy működjön a történet. És ha már szóba hoztam a hihetőséget: számomra már a kiinduló helyzet is sántít kissé, hiszen őszintén, mennyi a valószínűsége annak, hogy épp akkor keresik meg az elmúlás gondolatával erőteljesen foglalkozó, padlón lévő emberfiát egy egymillió dolláros megbízással, amikor barátjának pont a legnagyobb szüksége lenne/van egymillió dollárra?
Jóllehet egyik kedvenc krimiírómnak tartom, akinek könyveit mindig élmény olvasni, már többször is utaltam rá, hogy talán kissé kritikusabban szemlélem Nesbø regényeit, mint azt a rajongói többsége teszi. Már a sorozat korábbi regényei kapcsán megfogalmazódott bennem, a Vérhold pedig megerősített ebben a gondolatomban, hogy Nesbø egyre inkább rutinszerűen írja a Harry Hole-regényeket. Van annyira vérprofi, hogy kiagyaljon és összerakjon egy (majdnem) tökéletes sztorit, amiben minden részlet a helyén van, és kötetről-kötetre képes hozni azt a színvonalat, aminek világhírnevét köszönheti, ugyanakkor mind Harry karakterfejlődése és motivációja, mind a regények háttértörténetei kapcsán érzékelhető, hogy egyre kevesebb a szerző mozgástere, egyre kevésbé sikerül eredeti ötletekkel, újdonságokkal előrukkolnia. Ilyenkor, de egyébként a sorozat köteteinek puszta száma alapján is óhatatlanul felmerül az olvasóban a hogyan tovább kérdése. A sorozat és a szerző elvakult rajongói persze rögtön rávágnák, hogy jöhet még bármennyi hasonló színvonalú Hole-regény, a józanabbul gondolkodók viszont valószínűleg azt gondolják, addig kellene lezárni egy igazán ütős záróregénnyel, amíg tényleg a csúcson lehet abbahagyni és nem kell túl nagy kompromisszumokat kötni az újabb és újabb részek érdekében. Nem szeretnék találgatásokba bocsátkozni, de a Vérhold zárójelenetéből és az azt megelőző, Harry és Katrine által folytatott párbeszédből nemcsak a sorozat tizennegyedik kötete vehető szinte biztosra, hanem kiolvasni vélem annak a lehetőségét is, hogy Nesbø is egyre inkább eljátszadozik a fenti gondolattal.