Salman Rushdie 2024-ben megjelent Kés című memoárja az, aminek az alcíme alapján meghatározza magát: Elmélkedések egy gyilkossági kísérlet után. És mivel maga az író is él a sejtetés irodalmi eszközével, amit úgy jellemez: “Amikor olvasóként tudjuk, amit a szereplő nem tudhat, figyelmeztetni szeretnénk.”, ezért én is a könyv végéről idézem: “Ez a könyv jelenti az odafigyelést [magamra]. Azt mondom magamban, hogy így veszem birtokba a történteket, így teszem őket magamévá – a munkámmá változtatom őket. Mert tudom, ezt miképp kell csinálni. De azt nem, hogy egy gyilkos támadással miképpen kell foglalkozni. Talán egy gyilkossági kísérletről szóló könyv lehet annak módja, hogy a majdnem meggyilkolt megértse az eseményt.” Természetesen részemről ez nem a klasszikus értelemben vett figyelmeztetés valami rosszra, inkább felhívás: ha értesültünk az eseményről, itt olvashatunk az előzményeiről, hátteréről, következményeiről, ha pedig nem, akkor most értesülhetünk róla.
De mi is ez a bizonyos “esemény”? Újból a sejtetés mint az érdeklődés felkeltésének eszközével élek, hiszen ez a könyv első mondata: “2022. augusztus 12-én egy napos péntek délelőtt háromnegyed tizenegykor New York állam északi részén késsel megtámadott és majdnem megölt egy fiatalember, épp miután kimentem a chautauqaui amfiteátrum színpadára, hogy arról beszélgessünk, mennyire fontos az írók védelme.” Az írót egy 27 éves fiatalember támadta meg és 27 másodperc alatt tizenöt késszúrást ejtett rajta. Csodálatos módon egyik sem lett végzetes, az író hosszas kórházi tartózkodás és rehabilitáció után felépült. Maradandó károsulást az egyik szeme és egyik keze szenvedett. A Kés című írás tulajdonképpen ezeknek az eseményeknek az elbeszélése, a történtek feletti tépelődés, a poszttraumás stressz-szindróma feldolgozásának kísérlete.
Maga a könyv egy én-elbeszélés, a kezdeti pillanatokat visszatekintve, külső forrásokból rekonstruálja az író, a továbbiak feldolgozása és megértési kísérlete önmagából forrásozik. Két nagy fejezetből tevődik össze: Első rész– A halál angyala és Második rész– Az élet angyala. Az első részben a merényletkísérlet és annak lehetséges kiváltó oka szerepel, az író feleségének és szerető támogatásának a jelentősége, a kórházi események, illetve a rehabilitációs központbeli események vannak leírva. A második részben a hazatérés utáni időszak rajzolódik ki, ahogy az író megpróbál visszatérni először a saját, majd a családja életébe, végül a szűkebb, illetve tágabb társadalmi körébe. De nem csak száraz ténybemutatás a könyv, hiszen nagyon sokféle gondolat színesíti ezt a lélekelemzést. Nagyon sok világirodalmi és irodalomtörténeti utalást hoz be Rushdie a szemmel, a szem elvesztésével kapcsolatosan (ez ugyanis az egyik legnagyobb traumája: a szeme és a keze maradandó sérülése). De ez magyarázza a címet is: nem “a” kés, hanem Kés. Vagyis nem az a meghatározott kés, amelyikkel a támadója megsebezte, hanem minden olyan fegyver, amely az írói, a művészi, a szólásszabadságot próbálja elpusztítani. Itt jegyezném meg, hogy a merényletkísérlet lehetséges oka, amint ezt Rushdie is kifejti, valószínűleg 1988-ig nyúlhat vissza, az író Sátáni versek című műve körüli bonyodalmakig. Ez volt ugyanis az a regény, amely nagy felháborodást váltott ki az iszlám világban Mohamed próféta állítólagos tiszteletlen ábrázolása miatt. Homeini ajatollah, Irán akkori vezetője egy fatva nevű törvénymódosítással kiközösítette az amúgy iszlám kultúrkörben született írót. A vád: istenkáromlás. Ugyanakkor nagyon radikális módon minden hívőt Rushdie megölésére szólított fel. Ennek következményeként az író hosszú évekig bujkált a brit titkosszolgálat védelme alatt, mígnem később Amerikába költözve kezdett új életet.
Visszatérve az elkezdett gondolathoz: egy idős emberről van szó (Salman Rushdie 2022-ben 75 éves volt), aki még azt is megkérdőjelezi magában, hogy van-e joga az élethez. De a felesége és a gyerekei feltétel nélküli támogató szeretete, illetve egy önironikus fekete humor átsegíti a kezdeti nehézségeken. (Jó példa erre, hogy a támadóját nem a nevén nevezi, hanem Gy.-ként aposztrofálja. Nem Gy. mint gyilkos, hanem Gy. mint gyagyás. Az eredeti angolban “A.”, nem mint “assassin” – gyilkos –, hanem mint “ass” – fenék.) De azt is érdekes végigkövetni, ahogy megpróbálja újra felvenni a munkát, meghatározni az írás értelmét a mai világban. (Érdekes adalék, hogy mennyi sok merénylet történt különböző ideológiák nyomására írók, művészek ellen csak a 20. század végén, a 21. század elején…) Igyekszik részt venni legújabb regényének promóciójában, legyőzni a nyilvános megjelenés kiváltotta rettegést. Megbirkózni azzal a gondolattal, hogy talán újra szembe kell néznie támadójával egy esetleges bírósági tárgyalási tanúskodás alkalmával. És amikor egy év, egy hónap, egy hét elteltével visszatér a feleségével a merénylet helyszínére, megtörténik-e a lezárás? Mert ez az utolsó fejezet címe is: Lezárás? Nem tudhatjuk: az író él, köztünk van, alkot, a lezárás még a jövő távlatában…
Salman Rushdie indiai származású brit író. 1847-ben született Bombayben, tanulmányait a King’s College-ban végezte, majd Pakisztánban élt, mielőtt visszatért volna Angliába. A mágikus realizmus műfajában alkotó író első regénye az 1975-ben kiadott Grímusz, de az áttörést az 1981-ben megjelent Az éjfél gyermekei jelentette. Ez a regény többek között megkapta a Man Booker-díjat, sőt 1994-ben a “The Booker of Bookers”-díjat is, amelyet huszonöt évenként osztanak ki a Booker-díjas könyvek legjobbjának. 1988-ban a fent említett Sátáni versek tette híres-hírhedtté Rushdie nevét, de ezen kívül nagyon sok alkotása sok országban zsebelt be díjakat (ezen keretek között felsorolhatatlanul sokat). Magyarul az évek során az Európa Kiadónál, az Ulpius-háznál, napjainkban a Helikon Kiadónál jelentek meg az írásai, mindegyik Greskovits Endre kitűnő fordításában.