A válás azért keltette fel az érdeklődésemet, mert valami valóságosra, életszerűre vágytam a sok fantáziavilág után. Meg is fogalmaztam nemrégiben, hogy olyan filmet szeretnék nézni, ahol a pár esküvője nem a végállomás, az utolsó jelenet a filmből, hanem a kezdet, a kiindulópont. Bár Moa Herngren regénye nem szó szerint teljesítette, de azért nagymértékben lefedte ezt a kritériumot.
Ebben a regényben egy harmincéves kapcsolatot figyelhetünk meg. Talán a kapcsolat nem is a legmegfelelőbb szó arra, ami Bea és Niklas között van; ennyi idő elteltével sokkal inkább a család szó illik rájuk, kívülről csak a szimbiózis látszik, meg egy teljesen olajozottan működő szerkezet. Egy aprónak tűnő nézeteltéréssel kezdődik a történet, amit Bea szemszögéből látunk. A Bea meg Niklas nézőpontja külön-külön fejezetekből ismerhető meg, és mindkettőre szükség van, hogy az olvasó megértse a miérteket és teljes képet kapjon arról, hogy mi is történik tulajdonképpen. Amíg Bea fejezetét olvastam, addig ő tűnt a szenvedő alanynak, és azt hiszem, hogy akaratlanul tábort választottam. Jogosnak éreztem a sérelmeit, a felháborodását, és az ő pártjára álltam. Niklas fejezete pedig kiegyenlítette a helyzetet, át is álltam az ő táborába. Az ő sérelmei, frusztrációi és nehézségei ugyanolyan létjogosultak voltak, mint Beáé. Nehéz volt szembesülni azzal, hogy a jelentéktelennek tűnő, szinte véletlenül odaszúrt apró beszólások, kritikák milyen mértékű késszúrásokká tudnak alakulni idővel, a ki nem mondott sérelmek mekkorává tudnak nőni. A történet alátámasztja a mondást, mely szerint kettőn áll a vásár. A csapból is az folyik, hogy a kommunikáció mennyire nélkülözhetetlen, de emellett a valódi egymásra figyelés, egymás vágyainak támogatása is kulcsfontosságú.
Ezt a gondolatot viszem magammal a továbbiakban, hogy a kapcsolatok és a házasságok a legtöbb esetben nem egyértelműen az egyik vagy a másik fél miatt bomlanak fel, és olykor a válóok is csak egy utolsó csepp a sok felhalmozott (és gyakran ki nem mondott) sérelem után. Ezt világosan látjuk a regényben. A cselekmény nagyja a jelenben zajlik, de azért folyamatosan visszapillantunk a múltba, és látjuk, amint a sérelmek egymásra rakódnak, mint egy folyamatosan, fokozatosan növekvő hógolyó. A mindentudó narrátor a jelen és múlt között ingázik az olvasóval, hol a feleség, hol a férj perspektívájából ismerteti az olvasóval ugyanannak a történetnek a két oldalát. Nem könnyű utazás ez, nyilván nem a legboldogabb pillanatokba nyerünk betekintést. A nyelvezet segít: egyszerű és hétköznapi, mégis magával ragad és nem ereszt, az olvasó is hömpölyög a történettel együtt.
Érdekes módon nem volt kedvenc szereplőm, egyidőben szurkoltam Beának, Niklasnak és tulajdonképpen mindenkinek, hogy a fájdalom megszűnése után jöjjenek egyenesbe a dolgaik. Ugyanúgy örültem Niklas tetoválásának, mint annak, hogy Bea KRESZ-t tanul. Nem tűnnek nagy dolgoknak egy kívülállónak, de az olvasó látja és érti, hogy ezek mekkora mérföldkövek a fejlődésük szempontjából. Értékeltem a reményt is, amivel marad az olvasó, miután letette a könyvet. Hogy bármilyen nehéz, bármennyire fáj, bárhogyan is gyászolunk egy élő személyt, az élet igenis megy tovább, és jönnek még szebb idők.
Leginkább felnőtt olvasóknak ajánlom. Nem a tartalma, hanem a mondanivaló súlya miatt. Akkor értjük és értékeljük igazán, ha már van kellő tapasztalatunk a párkapcsolatok terén. Úgy gondolom, hogy vigaszt nyújthat azoknak, akik válófélben vannak, vagy egy válás után próbálnak újra lábra állni. Niklas volt a válókeresetet beadó fél, de látjuk, hogy azért neki sem könnyű. Habár az új élete már elkezdődött, még úgy sem olyan egyszerű maga mögött hagyni egy hosszú ideje tartó házasságot. Hát még Beának, akit derült égből villámcsapásként ért ez a helyzet. „Bea kénytelen hozzászokni ahhoz, ami elfogadhatatlan. Nap mint nap rákényszeríti magát, hogy munkába menjen, noha az ágyból is alig tud felkelni. Minden ébren töltött másodperc fáj. Úgy vánszorog, mintha belül halott volna, akár egy zombi egy lassított felvételen. Minden érzékszerve cserben hagyta. Folyton elveszíti az egyensúlyát, az éles vagy váratlan hangoktól összerezzen. Nem tud aludni, és nem érzi az ízeket. Alig bír leerőltetni a torkán néhány falatot, és állandóan émelyeg. A munka az egyetlen, ami valamiféle normalitást jelent az életében, azzal az érzéssel tölti el, hogy szükség van rá.”
Az írónő elvált szülők gyereke, és önmaga is elvált. Az interjúi során meg szokta említeni, hogy a szülei, de a saját válása is mély nyomot hagyott benne, és ez kihatott arra is, ahogyan ír. Teljesen hitelesen, életszerűen írta le a válási folyamatot. Nem konkrétan az új lakhatási helyzetekre és a vagyonmegosztásra gondolok, sem a gyerekek körüli láthatás tisztázására. Sokkal inkább arra a fájdalmas felismerésre, hogy a sok veszteség mellett (gyerekek, lakás, tárgyak) olykor még a barátainkat is elveszíthetjük, és sok esetben nem csak a házastárstól válunk, hanem az egész családtól. Ha ez a család egy szerető közeg, egy biztonsági háló volt, akkor ez egy újabb veszteség, amit fel kell dolgozni. Ez volt az a rész, ami különös módon hatott rám, látni ahogy egy teljes mikroközösség dinamikája megváltozik egy válás hatására. Az ehhez hasonló részletek tették számomra hitelessé és emberivé ezt a történetet.
Moa Herngren (1969) Svédországban született. A Patchwork család című Netflix sorozat társszerzője, és az Elle magazin svéd kiadásának egykori főszerkesztője. A magyar olvasóközönség A nehézsúly szépe szerzőjeként ismerheti. A válás tulajdonképpen egy trilógia első kötete, amelynek alig várom a folytatását.