Örömmel nyugtázom, hogy 2024 egy gazdag év volt számomra, az év során ugyanis három Jón Kalman Stefánsson-kötettel lettem gazdagabb. Ez nem költői túlzás, tényleg úgy érzem, hogy gazdagabb, teljesebb vagyok, mivel elolvashattam mindhárom könyvét, amelyek ebben az évben jelentek meg: Árkok az esőben, Gondolatok a mamutfenyőkről és az időről, valamint a legutóbbi, a Sárga tengeralattjáró.
Ha valaki Stefánsson műveiről kérdez, a trilógiáját tartom a legkiemelkedőbbnek. Rögtön utána pedig hozzáteszem, hogy a többi kötetére is másként nézek, mióta felfedeztem az átfedéseket, a kapcsolódási pontokat. Azóta másként tekintek Stefánsson irodalmára, mint egy kirakós játékra, és ezért érdemes figyelmesen olvasni, mert a szövegek összefüggnek egymással, a szereplőket ismerősként fogjuk köszönteni, és minden kötettel közelebb kerülünk a nagy… mihez is? Igazsághoz? Nos, ezt nem tudom. Szándékosan nem kutakodom a háttértörténetek után: nem akarom tudni, hogy írásaiból mennyi a valóság, mennyi merített ihletet az életből, és mennyi az írói képzelet szüleménye. Feltételezem, hogy az, amiről több kötetben említést tesz, csakis igaz lehet, holott erre valójában nincs garancia. Mintha félnék attól, hogy megtörik a varázs, ha valóban tudnám. Márpedig varázs, az van.
A Sárga tengeralattjáró szerelem volt első olvasásra. Olyan könnyedén merültem el benne, mint egy kád forró vízben. Hagytam, hogy a szerző oly ismerős stílusa magával szippantson; otthonosan mozogtam a lávamezők, fagypúpok, gleccserek és birkák között, ismerősként üdvözöltem, akit csak tudtam (Szia, Gunnhuldur!). Természetesen ebben a kötetben is találtam mozaikdarabokat, amelyeket a nagy egészhez tudok illeszteni. Ezúttal az a benyomásom volt, hogy ez a kötet kicsit különbözik a többitől. Sokkal személyesebbnek érzem a többihez viszonyítva. Eddig már olyan sokszor olvastunk a szótlan, északról származó mostoháról, a vastagbélrákban meghalt édesanyáról viszont szinte semmit.
Az édesapját ismerjük ugyan, de ebben a kötetben hangsúlyossá válik, hogy mennyire nem tud mit kezdeni az érzelmeivel, mennyire nem tud a saját gyerekére hangolódni. „Megköszörüli a torkát, két kézzel fogja a Trabant kormányát, úgy szorítja, mintha attól félne, hogy elszakad a kocsitól, háromszor is megköszörüli a torkát, majd megszólal, tekintetét az útra szegezi: Attól tartok, hogy édesanyád meghalt. Negyedszer is megköszörüli a torkát, bólint, és hozzáteszi: Igen, ez tény, attól tartok, hogy ez tény.” Nem csoda, hogy az olvasó legszívesebben magához ölelné ezt a vézna, vöröshajú, erősen dadogó, furcsa félárva gyermeket, aki Bibliát olvas, kényelmetlen kérdéseket tesz fel, és jobb társaság híján halottakkal társalog.
A családi dinamika (illetve annak hiánya) csupán egy a számos téma közül. A szerzőtől megszokhattuk már, hogy művei nem egyetlen témára korlátozódnak. Az erre vonatkozó kérdésekre jóval összetettebb választ kell adnunk. A regény egyaránt szól a családról, a gyászról, a fájdalomról, Istenről, a zenéről, a Beatlesről és Paul McCartney-ról. Az élet igazságairól ír – ahogyan megszoktuk tőle – anélkül, hogy közhelyessé válna. Prózája olyan dallamosan és szépen szól, akár egy vers. A nyelvi igényességet és a kivételes szókincsgazdagságot nem tudom magasztalni anélkül, hogy ne említeném meg Patat Bence kifogástalan fordítói munkáját.
A sok dicséret után úgy igazságos, ha említést teszek valamiről, amely miatt egyes olvasók kifogásolhatják ezt a kötetet. Már említettem, hogy többek közt Istenről is szól ez a történet. Azonban ez az Ószövetség kegyetlen, bosszúálló és vérszomjas Istene, és sokkal inkább negatív szereplőként jelenik meg a szövegben. Megértem, ha ez a tény sérti valakinek a hitét vagy elképzelését, netán istenkáromlásnak véli a szöveget. Én azt hiszem, hogy a hit, a fantázia és az irodalom megfér egymás mellett és erre a nyitott hozzáállásra biztatom az olvasókat is. A felsoroltak mellett a zene szerepét is ki kell emelnem, hiszen szinte végig a The Beatles biztosította a zenei aláfestést. A cím utalás a híres dalra, a Yellow Submarine-ra, de nem csupán. A szövegben többször is megjelenik, és nem csak zeneszámként, hanem metafóraként is.
„De persze Izland fennsíkjain nem mindig jó az idő. Néha szelek fújnak, és a hideg eső mintha minden örömöt kiverne az életből. De jól van ez így, Jézus ekkor összegyűjti a napsugarakat, sárga tengeralattjáróvá változtatja őket, és együtt bukunk alá a mély hegyi tóba, ahol menedék, barátság és vidám halak várnak ránk. És a sárga tengeralattjáró odalent halad velünk a mély vízben, az ottani biztonságban, az ottani barátságban, miközben a valóság esője a világot csapkodja.”
„1985/86 telén a keflavíki könyvtár az én sárga tengeralattjáróm.”
Stefánsson történetei nem a klasszikus módon kezdődnek és végződnek. Stefánssont olvasni olyan érzés, mintha kissé megkésve érkeznénk egy társaságba, ahol valaki már mesél. És jaj, de mennyire jól mesél! Bár lemaradtunk az elejéről, könnyedén fel tudjuk venni a fonalat. És csak reménykedünk, hogy legközelebb hamarabb érkezünk, és halljuk a történet teljesebb változatát. Úgyhogy én is várom a következő kötetet, amely lehet, hogy lazán kapcsolódik ehhez. Vagy nem.
Jón Kalman Stefánsson Izland egyik legfontosabb kortárs szerzője, négyszer jelölték az Északi Tanács Irodalmi Díjára. 2024-ben a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendége volt.