Moa Herngren neve alig egy éve cseng ismerősen a magyar nyelvű olvasók körében. Első regénye, A válás jelentős visszhangot váltott ki. Az anyós e nagyszabású családidráma-trilógia második darabja.
Társadalmunkban (és nemcsak a miénkben) az anyós státusza kényes pozíció. Viccek és gúnyolódások tárgya, anekdoták főszereplője, viták központi alakja. A regény élethűen mutatja be a szokásos anyós-konfliktusokat. Mégis, ha olvasás közben egy-egy jelenet ismerősnek tűnik a valós életből, ne feledjük: minden történetnek több oldala van – ahogy a könyv borítójának bal felső sarkában is olvasható. Akárcsak A válás esetén, itt is ugyanazt az eljárást alkalmazza a szerző: megkísérli a teljes képet ábrázolni úgy, hogy minden szereplő a saját nézőpontját hozza ugyanarról a helyzetről.
Moa Herngren regényében Åsa Berg az anyós, a cím mögött az ő karaktere rejlik. Ő Andreas egyedülálló édesanyja, Josefin anyósa és később Sam nagymamája. Åsa egy középkoron túli nő, aki azzal a tudattal jár-kel a világban, hogy mindent megtett fiáért, Andreasért; nagyon keményen dolgozott, de boldogult; egyszerre volt gyermeke számára anya és apa, egyedülálló szülő és dolgozó nő. Az ő szemszögéből nézve ő és Andreas sokkal inkább erős csapatot alkotnak, mintsem hagyományos anya-fiú párost. Szoros kapcsolat fűzi össze őket, melyet mély bizalom és erős kötődés jellemez – legalábbis addig, amíg meg nem jelenik életükben Josefin, Andreas új párja. Onnantól minden felborul: a családi dinamika, a bevált rutinok és szokások; felszínre kerülnek elfojtott érzelmek és gondolatok, és újraértékelődik nemcsak a gyermekkor, hanem maga a szülő-gyermek kapcsolat is. Ha egyetlen mondatban kellene jellemeznem őt, azt mondanám: mindig jót akar, csak aztán valahogy minden olyan kuszán – vagy rosszul – sül el.
A regény fejezetekre tagolódik, mindegyik a szereplők saját perspektívájából, egyes szám első személyben elbeszélve. Az első a leghosszabb, Åsa fejezete. Nem tudtam kifejezetten kötődni ehhez a szereplőhöz. Olvasóként nagyon világos volt, hogy minden konfliktus az egészséges határok be nem tartásából fakadt, a szereplők közti kommunikáció pedig szegényes volt, tele passzív-agresszív megnyilvánulásokkal, és ez csak rontott a helyzeten.
Ritkán fordul elő, hogy nincs kedvenc szereplőm, de ezúttal nagyon erős ellenszenvet éreztem Andreas iránt. Ő volt a kapocs édesanyja és élettársa között, és nem sokat tett azért, hogy kettejük kapcsolata harmonikus legyen – sőt inkább elmérgesítette a viszonyukat. Viselkedése nélkülözte mind az önazonosságot, mind a fair playt. Manapság szinte trenddé vált a szülőket hibáztatni minden felnőttkori hiányosságért, és traumát kiáltani akkor is, ha ez nem indokolt. Vagy ha mégis, sokaknak egyszerűbb hibáztatni, mint vállalni a felelősséget a saját továbblépés, gyógyulás, fejlődés útján. Emiatt nehéz olvasmány volt – egy olyan kapcsolatrendszer bontakozott ki, amely minden érintett számára romboló volt, sőt még az olvasó is keserű szájízzel maradt. A kapcsolatok toxikus volta, a szereplők egymástól való függősége, a szerepek elmosódása és a személyes határok figyelmen kívül hagyása lehangolóvá tette az olvasást. A könnyed és közérthető nyelvezet sem kompenzálta ezt a érzést, ahogy azt sem, hogy a szereplők zsákutcába jutottak, ahonnan nincs kiút. Az egyetlen fénysugarat a kisunokában, Samben látjuk, és csak remélhetjük, hogy iránta érzett szeretetük felülmúlja a felnőttek egymást iránt érzett dühét és keserűségét.
Ha arra kell választ adnom, hogy mi a regény legerősebb pontja, azt mondanám: az elrettentő példa. Nagyon erőteljesen és hangsúlyosan mutatja be, hogyan ne éljünk, hogyan ne viszonyuljunk a hozzánk legközelebb állókhoz: szüleinkhez, párunkhoz és gyermekeinkhez. Ezért ajánlom felnőtt olvasóknak – akár anyósok, akár anyóssal rendelkeznek, akár kisgyerekük van, akár felnőtt gyermekük, akinek már saját családja van. Az elengedés nehéz; ne tegyük még fájdalmasabbá szükségtelenül. Sokat tanulhatunk mások példájából – legyenek akár irodalmi alakok is –, mert olykor a tévedés és az ezzel járó veszteség visszafordíthatatlannak bizonyul.
Moa Herngren (1969) forgatókönyvíróként többek közt a Patchwork család című Netflix-sorozat társszerzője, újságíróként az Elle magazin svéd kiadásának egykori főszerkesztője, íróként pedig a két fent említett regény szerzője. Mvel családidráma-trilógiaként fogott ebbe a nagyszabású projektbe, kíváncsian várom ennek harmadik, befejező részét.