Ha valaha álltál a Panteon hatalmas csarnokában, ahol a fény egyetlen nyíláson át zuhan alá; ha ültél már a Spanyol lépcsőn a délutáni fényben; vagy ha valaha sétáltál a Piazza Navonán egy eső utáni estén, akkor tudod, hogy Róma nem ereszt, és aki egyszer már látta, az mindig visszavágyik. Róma maga a sűrített történelem, az emberi kultúra egyik bölcsője, az eszmények és az illúziók városa. Mindenki nagy reményekkel érkezik ide: menekültek, bevándorlók, egyszerű átutazók, gyászolók és boldogságkeresők. Ők mindannyian a saját Rómájukat keresik, próbálnak valahogy beilleszkedni ebbe az örökké mozgó, mégis időtlen térbe. De az ember mindenhol ember, és a város költői szépségét gyakran felülírják a kegyetlen hétköznapok, a magány és az idegenség érzése.
Lahiri novellái éppen ezt az ellentmondást ragadják meg: a város varázsát és a benne élők hétköznapi küzdelmeit, azt a feszültséget, amely Róma örök fénye és az egyéni sorsok árnyéka között húzódik. És bár Róma lenyűgözi és magával ragadja az ideérkezőket, az itt élők és az átutazók kivétel nélkül a saját sorsuk terhét cipelik, amelytől sehol sem lehet megszabadulni. Lahiri maga is bevándorlóként érkezett Rómába; történeteiben személyes tapasztalatait és a kulturális különbségekkel való örökös küzdelmet ábrázolja. Visszafogott, mégis mélyen emberi prózája éppen ebben a kettősségben ragadja meg Rómát: a város egyszerre lehet menedék és próbatétel, vágyálom és csalódás. Ez a könyv elsősorban azoknak szól, akik valaha is érezték, milyen két világ között állni – vagy éppen egyetlen helyhez tartozni, és mégis örök keresésben lenni.
Jhumpa Lahiri novelláskötete kilenc elbeszélést tartalmaz. A kötet szereplői többnyire kívülállók, akik a helyüket keresik ebben a városban – legyen szó bevándorlókról, magányos városlakókról vagy olyanokról, akik valamilyen személyes vagy társadalmi határvonalon helyezkednek el. Bár társadalmi helyzetük eltérő, hasonló módon reagálnak a rájuk zúduló impulzusokra, legyen szó szerelemről, veszteségről vagy az identitás kereséséről. A Római történetek egyik vezérgondolata az átmenetiség érzete. Az emberek sem a múltjukban, sem a jelenükben nem érzik magukat igazán otthon, és a szerző magát a várost is folyamatosan változó, élő entitásként jeleníti meg.
Lahiri műve nem cselekményközpontú novelláskötet; elsősorban nem a nagy fordulatokra vagy izgalmas konfliktusokra helyezi a hangsúlyt, hanem a helyszínek, pillanatok és érzések finom bemutatására. A novellák ereje azonban nemcsak a helyszínek atmoszférájában és a szereplők közérzetének érzékeltetésében, hanem a karakterek finom és érzékeny ábrázolásában is megnyilvánul.
A P. partjain című elbeszélésben például egy férj belső monológján kereszül követhetjük nyomon, hogyan veszi át felette az irányítást a meg nem élt élete, miközben személyes boldogságát és belső nyugalmát keresi a város forgatagában. A Határ című novella egy bevándorlóról szól, aki a római élet elvárásainak megfelelően próbál beilleszkedni és átalakulni. Ez az elbeszélés a befogadás és a kirekesztés határait feszegeti, és azt mutatja be, miként formálja át egy új környezet a főszereplő személyes történetét. A történet inkább a személyes érzéseken keresztül ábrázolja a beilleszkedés nehézségeit, mintsem politikai vagy társadalmi aspektusokon keresztül. A Körmenetben a főszereplő a személyes fájdalom és a közösségi elvárások között próbál egyensúlyt találni, hiszen az egyén általában nemcsak a környezetével, hanem önmagával is küzd.
A lépcső, mint építészeti elem Rómában, nem csak az ikonikus városkép miatt fontos; Lahiri elbeszélésében ennél sokkal többet jelent. A Lépcső című elbeszélés a társadalmi különbségek, a személyes kapcsolatok és a város szimbolikájának együttes elemzése. A szerző érzékenyen ábrázolja, miként határozza meg a karakterek lehetőségeit és döntéseit az, hogy éppen hol állnak ezen a láthatatlan ranglétrán. Ebben a történetben azonban a lépcső nemcsak elválaszt, hanem néha össze is köt; a találkozások viszont általában nem egyenrangúak, és a társadalmi rétegek közötti szakadék gyakran egyszerűen áthidalhatatlannak bizonyul.
A kötet nyelvileg letisztult, visszafogott és elegánsan egyszerű. Prózája érzékenyen egyensúlyoz a távolságtartás és az intimitás között. A narráció gyakran hűvösnek, tárgyilagosnak tűnik, de éppen ebben rejlik az ereje. Az olvasó érzi a sorok mögött meghúzódó feszültséget, a kimondatlan érzéseket és az elfojtott vágyakat. A mondatok rövidek, lényegretörőek, szinte filmszerű jeleneteket alkotnak, ahol minden gesztus, tekintet és félmondat jelentőséggel bír.
A könyv mélyen introspektív; finoman és pontosan mutatja be azt a bizonytalanságot és idegenségérzést, amelyet az emberek ebben a globalizált világban egyre inkább megélnek – nemcsak egy idegen országban, hanem akár otthon, saját hazájukban is. Az identitás keresése ugyanis nemcsak azokat érinti, akik távol élnek szülőföldjüktől, hanem azokat is, akik ott maradnak, hiszen ez a globális világ folyamatos belső feszültséget generál a hagyományos értékrend és a modern értékek között.
Jhumpa Lahiri 1967-ben született Londonban, bengáli származású szülők gyermekeként, és az Egyesült Államokban nőtt fel. Angol nyelven kezdte írói pályafutását, de az olasz nyelv iránti szenvedélye Rómába vezette, ahol tudatosan kezdett olaszul írni. Római történetek című kötete is olaszul született meg. Első novelláskötetével, az Interpreter of Maladiesszal (1999) Pulitzer-díjat nyert, és azóta számos regényt, novelláskötetet és esszét publikált.