Bár Lebegyev regénye helyszíneiben, történeteiben és hangulatában is nagyon erőteljesen kötődik Oroszországhoz, illetve a posztszovjet térséghez, nem nehéz felfedezni az analógiát saját közép-kelet-európai valóságunkkal. Nálunk is ugyanúgy elmaradt az elmúlt évtizedekkel és tulajdonképpen az egész XX. századdal való őszinte szembenézés.
Műfaját tekintve az Obscura sci-fi és thriller keveréke. A témaválasztást illetően nekem kissé merésznek tűnt Joe Hart, legalábbis abban az értelemben, hogy a regényben legalább két olyan tudományos kérdést is boncolgat, amelyek önállóan is megállnák a helyüket egy-egy regény témájaként: egyfelől a Losian-kórt, másfelől a tudományos fantasztikus irodalomban kissé elcsépeltnek számító teleportálást. Bár tartottam tőle, a két téma nem kioltja, hanem kiegészíti egymást.
A sztori a maga módján izgalmas, és a szerző is törekszik, hogy ezt, illetve az amúgy is eléggé nyomott hangulatot még tovább fokozza egy-egy váratlan fordulattal, vagy egy-egy brutálisabb, erőteljesen naturalisztikus jelenettel, de összességében véve ez mind kevés, a történet időnként ötlettelen, már-már ismétlésként ható folytatását, a menekülő család által hozott észszerűtlen döntéseket, vagy a mélyebb mondanivaló hiányát ezek nem képesek elsimítani.
1940. április 11.-én született Thomas Harris. Az író Hannibal Lecter megalkotásával vált ismertté, akit Anthony Hopkins alakított – nem kis sikerrel – három filmben is a filmvásznon. Jóllehet Harris nem tekinthető nagyon termékeny szerzőnek – legismertebb regénye, A bárányok hallgatnak című mellett mindössze öt további könyvet írt –, ennek ellenére vitathatatlanul beírta nevét az elmúlt évtizedek bűnügyi irodalmába.
A Vatikán kínos titkai nem csak a mögötte álló hatalmas munka miatt mondható egy igen komoly oknyomozó műnek, hanem tartalmi szempontok miatt is: a kutatómunka eredményeit és következtetéseit Martel igen merész, a Vatikánnal és a katolikus egyházzal kapcsolatos megállapítások formájában fogalmazza meg.
Az már a trilógiát követően vitathatatlan volt, hogy J.D. Barker több, mint egy ígéretesnek tűnő szerző ebben a műfajban, négy regénye után mégis felemásak az érzéseim vele kapcsolatban. Miközben már a korai regényei is egy nem hétköznapi fantáziáról és egy rendkívül kiforrott stílusról árulkodnak, a történeteit túlírtnak érzem, ugyanakkor viszont több ponton hiányérzetem is van.
A birodalom hangulatában, stílusában és terjedelmében egyaránt magán viseli a szerző eddigi életművének legfőbb jellegzetességeit. Én ezt legegyértelműbben a főszereplő karakterében vélem felfedezni: Roy Opgard egész jól illeszkedik abba a sémába, ami Nesbø eddigi bűnügyi regényeinek főhőseit meghatározza. Ennek a karaktertípusnak az egyik védjegye a magány, a szinte természetes létállapotuknak számító egyedüllét, valamint az állhatatosság, aminek köszönhetően az általuk helyesnek gondolt cél érdekében bármire hajlandóak.
Mary L. Trumpnak van egy erős szövetségese az általa leírtak hitelesítésében: ez pedig maga Donald Trump. Ha teljesen figyelmen kívül hagyjuk négyéves elnökségének botrányait és baklövéseit, akkor is mindaz, amit az Egyesült Államok (jelen sorok írásakor) hivatalban levő 45. elnökeként a 2020. november eleji elnökválasztás során és az eredmények ismeretében azóta tanúsított, egyértelművé teszi, hogy ez az ember nagyon komoly személyiségzavarral küzd.
A regény alapkonfliktusa egy nagyon komoly kérdéssel szembesíti az olvasót: elfogadható-e a világbéke, a társadalmi-politikai egyensúly vagy egyáltalán bármilyen „nagyobb jó”-nak titulált cél érdekében, ha gyenge, kiszolgáltatott személyeket valami olyanra kényszerítenek – emberi mivoltukban megalázva és méltóságuktól megfosztva őket –, amit önszántukból nem szeretnének megtenni?
Észak-Koreával kapcsolatban a legnagyobb kérdés talán az, hogy mivel képes ez a harmincas éveiben járó fiatalember fenntartani uralmát az évtizedek óta embertelen elnyomásban élő, és a tűréshatárát valószínűleg rég túllépő nép felett, illetve mi kellene történnie ahhoz, hogy ez véget érjen. A szerkezetileg jól felépített és kiválóan tematizált könyvből mindkettőre megkapjuk a választ, de emellett számos egyéb információt is megtudhatunk Kim Dzsongun magánéletéről és politikai felemelkedéséről.
