Az Emelkedés 2018-ban elnyerte az év horrorregénye címet a Goodreads olvasóinak szavazata alapján. Nem célom minősíteni a Goodreads-en szavazók véleményét, de nehezen tudom elképzelni, hogy ebben a műfajban ne akadt volna ennél kiemelkedőbb alkotás az említett évben. Érzésem szerint az elismerés inkább szól magának a szerzőnek, mint a könyvnek. Na de végül is ez a legkevésbé sem a King sara.
A könyv tényirodalmi alkotás, amely módszeresen, a tényekre és a feltárt bizonyítékokra támaszkodva, profi nyomozókhoz illő szimattal és következtetési hajlammal járja végig azt az utat, amelyet a Kaliforniai Gyilkos által hátrahagyott áldozatok és nyomok mentén megtehet. Szerkesztési és elbeszélési stílusát tekintve jelentős mértékben túlmutat egy száraz, pusztán az adatok és tények felsorolására alapozó dokumentumregényen.
A Négy Majom Gyilkos-trilógia összességében véve nem sikerült rosszul. Lehetne dobálózni pozitív jelzőkkel is, hiszen alapjában véve sok minden megvan benne, ami egy jó bűnügyi regényhez és thrillerhez szükséges, mégis azt gondolom, hogy ennél kisebb terjedelemben, összeszedettebben, kevésbé hatásvadász módon sokkal nagyobbat ütött volna a sztori.
A gyilkossági ügy szokás szerint a legutolsó részletig kidolgozott, a nyomozás fordulatokkal teli, a szereplők jól illeszkednek a történethez (az újak is, hiszen egy jelentős részük a sorozat korábbi részeiből jól ismert, visszatérő karakter). A cselekmény az első oldaltól az utolsóig pörög – azt hiszem, nem volt két-három olyan összefüggő oldal, amikor azt éreztem volna, hogy leült a sztori.
A történet ugyan egy nagyrészt kitalált világban játszódik és a szerző a fantasztikumra is támaszkodik (mint megannyiszor), mégsem nehéz elképzelni azt, hogy a mai Oroszországnak van olyan szeglete, ahol ugyanilyen szürke és kilátástalan az élet, mint a jaroszlavli helyőrségben.
Colson Whitehead a tőle megszokott tárgyilagos és érzelemmentes stílusban beszéli el a történetet, vannak súlyos gondolatai, de nem próbál az olvasó szájába rágni semmit és nem ítélkezik. Ő csak hagyja pörögni az eseményeket és beszélteti szereplőit, azt viszont az olvasóra bízza, hogy ezzel mit kezd, milyen tanulságokat von le belőle. A hatás pedig még úgy is átütő, hogy az erőszakos jeleneteknél nem megy részletekbe, vagy a szexuális visszaélésekről csak utalásszerűen tesz említést.
Első ránézésre a T1z3nhárom egy jogi kriminek vagy tárgyalótermi drámának tűnik. Valójában ennél több és kevesebb is egyben. Több, mivel a Solomon-ügy bírósági tárgyalása csak egyik cselekményszála a regénynek. Egy másik szálon a gyilkos szemszögéből látjuk az eseményeket, egy harmadik cselekményszálban pedig Flynn és Harper háttérnyomozását követhetjük nyomon. Ugyanezek miatt kevesebb is, mert bizonyos pontjain ugyan képes felnőni egy színvonalas(abb) jogi krimi szintjére, az ügyész és ügyvéd összecsapásáról egyre inkább eltolódik a hangsúly egy akciódúsabb, thrilleresebb irányba.
A cselekmény filmszerűen pörög, olyannyira, hogy szinte minimális módosítással adaptálható lenne a filmvászonra. A szerző mellőzi a hosszabb leírásokat, mindent csak akkora terjedelemben mutat be, amennyi az események vagy a hangulat szempontjából a legszükségesebb – ennek ellenére van néhány leíró rész, ami kimondottan hangulatos.
Noha úgy tűnhet, hogy a Harry Hole-kötetek egy kaptafára készülnek, a történetvezetésben és a regények stílusában tetten érhető hasonlóságok mellett mindig vannak olyan nüanszok, amelyeknek fontos szerepe van abban, hogy a sorozat minden kötetében legyen valami egyedi. Ez alól A megváltó sem kivétel.
A Svédországban 2003-ban, Magyarországon 2012-ben az Animus Kiadó Skandináv krimik sorozatában megjelent regény – jóllehet egy különálló bűncselekmény áll a középpontjában –, egy több köteten átívelő cselekményszálnak köszönhetően közvetlen folytatása az előző kötetnek, a Nemeszisznek.
