A Hajnali láz Gárdos Péter első regénye, és véleményem szerint eléggé látszik rajta a szerző eredeti foglalkozása. Úgy értem, a szöveg felett mindenképpen győz a képiség, még akkor is, ha a szerző igazából egy belső történetet vet papírra. Pedig ugyancsak nehéz dolga volt, hiszen saját szüleinek szerelmi történetét dolgozta fel.
Anna Gavalda Billie c. regényének gerincét a hátrányos gyerekkorból előbukdácsoló Billie és a “család szégyene” homoszexuális Franck különös barátsága adja. A társadalom egyiküket sem nézi jó szemmel. A két kirekesztett azonban idejekorán felismeri, hogy egymáson segíteni tudnak. Odafigyelnek egymásra, és a legnehezebb pillanatokban ott vannak egymásnak. Időnként szem elől tévesztik egymást, míg a kamaszkor és a fiatalkor gyanús buktatóin átverekedik magukat. Az előrehaladásuk pedig sem nem egyértelmű, sem nem gyors tempójú.
Rózsa Sándor történetét sokan elmesélték már. Most azonban egy koronatanú beszéli el a közismert történetet. Veszelka Imre, a legszöbb paraszt, Rózsa Sándor legkedvesebb cimborája meséli el, hogy valójában hogyan is estek meg a dolgok. Ha valaki, hát ő igen közelről látta az eseményeket, és most elmondja az igazi, eddig eltitkolt, megdöbbentő sztorit.
Yuval Noah Harari a Jeruzsálemi Héber Egyetem történelmi tanszékének munkatársa, a könyv tulajdonképpen egyik kurzusának az anyaga. Én pedig, amióta a könyvet olvastam, piszokul szeretnék a professzor úr hallgatója lenni, hiszen ez az anyag lenyűgöző. Lenyűgöző azáltal, hogy partnerként kezeli a hallgatót/olvasót: nem megmagyaráz, nem szájba rág, hanem kritikus gondolkodásra sarkall.
Jane Shemilt Lányom című regényének szereplői intelligens emberek, akik hisznek az emberi döntések szabadságában, akik olvasnak, fejlődnek, akik „elvek” alapján élik az életüket, akikkel nemcsak történik az élet, hanem ők maguk alakítják sorsukat. Talán éppen erre kellene egyszer már felfigyelni, ezt kellene tudatosítani: hogy ez csapda, ez ama jószándékkal kikövezett út, ami a pokolba vezet.
Kim Stanley Robinson Aurora című regénye két fontos kérdésre keresi a választ. Egyik, hogy lehetséges-e egy másik bolygón való letelepedés – és bár erre nem kaptunk egyértelmű választ, a szerző nem túl optimista. A másik pedig az öntudatos és érzékeny mesterséges inlettigencia kérdése: vagyis hogy léteznek-e érző, gondolkodó robotok.
Cecelia Ahern Amikor megismertelek című regényének négy évszakon átívelő története azt is sejteti, hogy az élet örök körforgásában semmi nem kerül végleg a helyére. A csaták folyamatosan újra kezdődnek, a nehézségek feltámadnak, a virágok kivirágoznak. Az egyetlen, ami örök, maga az idő, amire felfűzhetjük életünk eseményeit.
A történet első olvasásra kétségtelenül vicces, de nekem most már így, harmadszorra, több heti „ülepedési idő” után komikusnak már egyáltalán nem tűnik. Wahlström istene frusztrált, komplexusokkal tele modern férfi, aki szinte kamaszként teremti meg a világot, igazgatását pedig a manapság divatos elvek, szokások szerint intézi.
A könyv a valóságba rejtett mítosz, a tárgyakba, helyszínekbe rejtett jelképiség, az elmúlásba rejtett újjászületés, egyszóval a végtelen lehetőségek hirdetője, olyan végtelenül optimista, ugyanakkor az élet tényeibe kapaszkodó mű, amilyent mostanság keveset olvasni. Egyféle útmutatás a modern ember számára: merre keressen ajtót, ha – Porr Benedekhez hasonlóan – úgy érzi, bezárult előtte minden.
A Tréflidolog – talán már a címéből is sejtjük – pimasz könyv. Pimasz, mint egy kölyök, akivel már minden megtörtént, így nem egykönnyen félemlíthető meg; pimasz, mint egy kamasz, akinek meghaltak a bálványai, és most csalódott-reménykedőn gyűlöl mindent, amiért álmai helyébe álmot nem kaphat. És rezignált, mint egy öregúr, akivel életében először közlik, hogy nem felel meg a megmérettetésen.
