“Mi végre éltem, kérdezte nagynénénk a halálos ágyán; kinyitottuk a szánkat, hogy válaszoljunk, pedig nem tudtuk a választ, de ekkor meghalt, mivel a halál egy nagy lépéssel még mindig előttünk jár.”
Mi az élet értelme? Gyakran tesszük fel magunknak ezt a kérdést, és hiába is gondolkodunk rajta hosszú percekig, órákig vagy napokig, végül széttárjuk a karjainkat, és elrendezzük a dolgot egy annyival, hogy fogalmunk sincs. Ha nem egyedül élünk, talán megemlítjük a partnerünknek, hogy miféle súlyos gondolatok is foglalkoztatnak bennünket, megpróbáljuk megvitatni a kérdést, kíváncsian hallgatjuk a másik meglátásait, s közben többször megjegyezzük magunkban, hogy valószínűleg ők sem tudnak többet, mint mi. Ha viszont egyedül élünk, az ilyen és ehhez hasonló gondolatok könnyen felemészthetik az embert; agyunk különös dolgokat művel, a dolgoknak csak a negatív oldalait engedi meglátni, arra ösztönöz, hogy függőségeinknek éljünk, hiszen ha az élet értelmét nem is találjuk meg egy üveg vagy egy pohár alján, esetleg egy füstölgő cigaretta végén vagy egy képernyő kék fényében, legalább eltompulunk, és egy kis időre úgy élünk a világban, hogy semmire sincs gondunk.
Jón Kalman Stefánssont látszólag szintén gyakran kísérti a fenti kérdés, ugyanis könyveiben többször felmerül, sokszor központi téma. A világtól elszigetelt, a fagyos Izlandon élő szereplői olyan a magány fogságában szenvedő hősök, akiknek a világ végén, a hosszú éjszakák alatt csupán a remény halványan pislákoló lángja melengeti a szívüket, miközben azon elmélkednek, hogy eseménymentes életük során letettek-e valami érdemlegeset az asztalra, amiről emlékezni fognak rájuk jóval azután is, hogy csontjaik belefagytak a sziget sötét talajába. A Nyári fény, aztán leszáll az éj az író hatodik könyve, amely 2005-ben jelent meg, és egy négyszáz lelkes nyugat-izlandi, névtelen falu lakosainak életébe nyújt betekintést a ‘90-es évek végén.
A településen élő emberek élete monoton, ennyire távol a civilizációtól ritkán történnek dolgok, egy egyszerű képeslap is eseményszámba megy, hiszen a világ hatalmas, és jó érzés távoli, meleg helyekről álmodni. Ahogy azt két éve a Menny és pokol-trilógia recenziójában is említettem, Stefánsson remekül ért ahhoz, hogy egyszerre írjon mindenről és semmiről, hosszú, sorokon át tartó mondataiba belesűríti mindazt, amit az életről és halálról tudni lehet, szó esik magányról, szerelemről és tévedésekről. Ugyanakkor történet szintjén szinte semmi sem történik, a falu kicsi, az ott élő emberek jelentéktelenek, nem tudjuk, hogy miről is olvasunk, hova tartunk, mi a mondanivaló, de minden ott van a szemeink előtt, agyunk hátsó részébe befészkeli magát a gondolat, miszerint ez itt az élet, a halál, a szerelem és minden egyéb, közben pedig csak lapozunk és lapozunk, és egy távoli ország kicsiny falujának hétköznapjai betűről betűre, szóról szóra megelevenednek előttünk.
A regény összesen nyolc különálló történetet tartalmaz, amelyek valamennyire azért mégis összefüggnek, a faluról és az ott lakók életéről szólnak, de szerepet kapnak a közeli farmokon élő emberek is. Ahogy a való életben is megesik, az alig négyszáz fős település lakosai szinte mindent tudnak egymásról, egy ennyire kicsi helyen semmi sem maradhat titok, pár nap alatt – az esetünkben pedig pár oldal alatt – kiderül, hogy miféle vágyak, nézeteltérések és titkok bújnak meg a vastag hótakaró alatt.
A karakterek esetlenek, gyarlók, olykor csúnyák, viszont mindezek ellenére hamar közel kerülnek hozzánk, ebben pedig egyértelműen nagy szerepet játszik Stefánsson prózája, amelyben élvezet elmerülni, egyedisége és mélysége olyan magaslatokba emeli az adott történeteket, amelyre csak kevesen képesek. A könyvet olvasva többször is Chuck Palahniuk jutott eszembe, mivel hasonlóan talán csak a Harcosok klubja olvasása közben éreztem magam. Persze Tyler Durden fényévekre áll egy izlandi szövetkezeti bolt dolgozójától vagy a latinul tanuló Kötöttárugyár igazgatójától, mégis úgy gondolom, hogy mindaz a nyersesség és társadalmi kritika, amivel szembe találjuk magunkat eme két könyvben, egyazon író tollából is származhatna.
Jón Kalman Stefánsson könyveiről nehéz érdemlegesen nyilatkozni. Bár e recenziónak az egyik célja az, hogy meggyőzze az olvasót, hogy kézbe vegye az író regényét, úgy gondolom, hogy a műveit és azok fontosságát csak akkor érthetjük meg igazán, ha mi magunk olvassuk el őket, a saját magunk választotta tempóban és környezetben. Talán nem kapunk választ arra a kérdésre, hogy mi az élet értelme, de sok minden másra viszont igen, és biztosak lehetünk abban, hogy bármennyire is szürkének és borúsnak tűnik a világ, van miért élni.