Stendhal, eredeti nevén Henri Beyle, a francia irodalomban különleges helyet elfoglaló író 1783. január 23-án született Grenobleban. Jómódú, királyhű polgári családban nevelkedett, ő azonban már korán szembe szegült szülei konzervatív nézeteivel. Tizenhat évesen Párizsba költözött, rokoni kapcsolatai segítségével Napóleon hivatalnoka, majd katonája lett. Egy ideig gyűlölettel és megvetéssel gondol a forradalmi generálisra, de azután elragadja Napóleon nagysága és szinte bálványozza a híres vezetőt. Elkíséri őt a legendás háborúkba, harcolt az Olaszországban, milánói bevonulásukat élete legnagyobb élményeként tartotta számon. Ott volt Moszkva égésénél vagy a Bécsbe bevonulók között. A későbbiek során, ő írja meg Napóleon első, irodalmi értékű életrajzát is.
A császár bukása után, szembesülnie kell a kisszerűségekkel, a reménytelenséggel, azzal, hogy a nagyszerűségek után a tenni akarás már zárt ajtókat dönget. Regényeiben ennek az elviselhetetlen életérzésnek ad hangot. A visszaállított királyság elől Stendhal Milánóba menekül, és ezt a számára oly kedves várost választja lakhelyéül. Lelkesedett Itáliáért, több nyelven beszélt, olaszul is kitűnően, olvasott, írt, a zenében és a képzőművészetekben is járatos volt. Milánóban az írásból próbál megélni. Különböző álneveken zenetörténeti és művészettörténeti könyveket ír. Ezek meg is jelennek, meg is él belőlük, de különösebb visszhangja nem lesz a műveknek. Kortársai alig ismerték, és ha ismerték nem értékelték munkáját. A Racine és Shakespeare (1823, 1825), illetve különböző zenei írások, mint a Rossini élete és itáliai útirajzok alapján lehetett ismerős. Még legeredetibb A szerelemről (1822) című könyvére sem figyelt fel a közönség. Ez a nagy ívű lélektani tanulmány még Itáliában születik, de Párizsban kerül kiadatásra. Apja halálakor ugyanis visszautazik Párizsba, hogy csekélyke örökségét felvegye. Itt is ír, alkot, megjelentet, de különösebb szakmai vagy nagyközönségi elismerés nélkül. Pedig az Armance (1827) remek olasz tárgyú regényében már felismerhető a realizmussal elegyedő romantikus szenvedélyek ábrázolása és a klasszikus, választékos, precíz stílus, mely annyira jellemző lesz majd egész életművére.
A regényíró Stendhal későn jelentkezett, és termékeny kortársaitól eltérően keveset is publikált. Regényei akadálytalanul megjelentek, olvasták is őket, de mégsem volt a köztudatban, nem tartották nagy írónak. Egyetlen ember, aki meglátta benne a tehetséget az Balzac volt, aki egy kritikájában méltatta is írótársát, akit új hangú, egyedi módszereket használó, jelentékeny írónak titulált.
Stendhal „kevés” regénye közül három regénye emelkedik ki: a Vörös és fekete (1830), A pármai kolostor (1838) és a posztumusz kiadott és nem teljesen befejezett Lucien Leuwen (1834-1836). A Vörös és fekete Stendhal megfogalmazása szerint egy, a „társadalommal hadban álló fiatalember története”. Ez a regény a nagy törekvések elenyészésének társadalmilag is és lélektanilag is hiteles és kitűnő ábrázolása. Színhelye, egy földrajzilag nem létező, Verrières nevű kisváros, főhőse Julien Sorel, aki Rousseau olvasója, matraca alatt pedig Napóleon portréját rejtegeti. Ő volt az egész korszak nagyravágyó álmainak és melankóliájának megtestesítője, aki nagy szándékokkal indult az életnek, de a napóleoni bukás után, felmorzsolódik élete, és szerelmi szenvedélye végül gyilkosságba üldözi. Szélsőséges életének története a stílus tárgyilagosságával válik korrajzzá. Stendhal olyan kifinomultsággal, és szemléletességgel formálta meg alakjait, amit mindaddig regényíró nem tett meg.
A Vörös és fekete után kezdett bele A vörös és fehér néven is ismertté vált Lucien Leuwen regényébe. Lucien a polgárkirályság korában élő, karrierre vágyó, szenvedélyektől duzzadó főhős, aki jellemét tekintve, elég közel áll az íróhoz. Társadalmi helyzete gyökeresen különbözik az előző regény Julienjétől. A sors a tenyerén hordozza, szerető családja van, akik vagyonosak, és akik lehetővé teszik neki, hogy katonai pályára léphessen. Remek társadalmi kapcsolatokkal rendelkezik, sikert sikerre halmoz, mégsem tud boldog lenni, nem érzi magát elégedettnek. Az író nem eszményíti főhősét.
A pármai kolostor regénye, amely olvasása után Balzac is megfogalmazta, méltató kritikáját Stendhalról, legtöbben a stendhali művészet legkiemelkedőbb alkotásának tartják. Művei közül ez áll legközelebb a romantika műfajához. A történet alapját egy 15. századi olasz krónika szolgáltatja. Főhőse a Napóleon-rajongó Fabrizio, aki tanúja a waterlooi csatának, de úgy, hogy semmit nem ért belőle. A történet nagy vágyakról, tragikus szerelemről, nagy ármánykodásokról mesél, kalandosan, lebilincselően, és feledhetetlenül.
A maga korában elhanyagolt és mellőzött író 1842. március 23-án halt meg Párizsban. Kívánsága szerint sírjára olaszul vésték fel a nevét. Egy alkalommal ez a nagyszerű író azt mondta legjobb barátjának (Prosper Mériméenek), hogy szerinte körülbelül negyven évnek el kell telnie, míg felfedezik műveit és értékelik munkásságát. Megérzései szinte napra pontosan beteljesültek. Az ezernyolcszáznyolcvanas évekig számba nem vett írót egyszerre ünnepelni kezdik, elismerik és felismerik és sikere azóta is töretlen.