Don Winslow: Drogháború

Írta : Don Winslow
Eredeti cím : The Power of the Dog
Eredeti kiadás : 2005
Magyar cím : Drogháború
Fordította : Varga Bálint
Kiadó : Agave Könyvek
Recenzált kiadás éve : 2016
Terjedelme (oldalszám) : 575
100
Vidd hírét!
  •  
  •  
  •  
  •  

A ’70-es és a ’80-as években Dél- és Közép-Amerikában ténylegesen fennállt annak a veszélye, hogy a kommunisták tovább terjeszkednek, és a kubai mintára a szovjetek megvetik a lábukat valamelyik országban, ahonnan Washington szó szerint lőtávolságra van. A legrosszabb, amivel a jenkiknek számolniuk kellett, az volt, hogy a közvetlen déli szomszéd, Mexikó is vörössé válik. Ezt megelőzendő Washington szó szerint bármire hajlandó volt. Még az is belefért, hogy a kommunisták ellen harcoló közép-amerikai gerillákat (például az úgynevezett nicaraguai kontrákat – Washington szívesebben hívta őket szabadságharcosoknak) titokban fegyverekkel támogatták, és nem számított, ha a fegyverekért azok nem pénzt, hanem kokaint adtak. A Fehér Ház a munka piszkos részét rábízta a Központi Hírszerző Ügynökségre, aztán becsukta a szemét, és mindent tagadott. Ennek a gépezetnek a fogaskerekei közé került be mintegy kavicsként Art Keller pusztán azzal, hogy megszállottan harcolt a drogok ellen.


Art Keller története fikció, és a szereplők valamennyien kitalált személyiségek, de a váz, amire a regény felépül (a történelmi események, a helyszín) valós, és biztos vagyok benne, hogy a könyv lapjain a Don Winslow által megrajzolt személyes drámákat is valós események ihlették. Keller San Diegóban született, de az anyja révén mexikói vér is csörgedezik az ereiben. A DEA ügynökeként megszállottan harcol a drogok ellen, ám az északiakra (értsd: amerikaiakra) jellemző kapzsiság és szűklátókörűség miatt egy 1975-ös, közös (amerikai-mexikói) akció során gyakorlatilag asszisztál ahhoz, hogy a kurrens drogkartellt eltakarítsa az útjából Tío Barrera, a Sinaloai Állami Rendőrség embere, és helyette megalakítsa a maga Federációját, hogy aztán az eddigieknél is nagyobb tételben csempészhesse a kábítószert az államokba. Keller joggal érzi úgy, hogy szemtelenül átverte a mexikói szövetségese, mi több ugródeszkának használta, így onnan kezdve még elkeseredettebben harcol a Szövetség ellen. Mindezzel együtt a Barrerák bizonyos szinten érinthetetlenek (részben amiatt a gyalázatos, néma alku miatt, amiről az első bekezdésben írtam). A dolgok ott fajulnak el, amikor a Barrerák elrabolják, majd (olyan információt remélve, amit a férfi nem is tud) halálra kínozzák Keller egyik kollégáját. Innentől Keller olyanná válik, mint egy sebzett fenevad, és megfogadja, hogy vérbosszút áll Adán Barrerán, ha addig él is.

A Drogháború cselekménye sokkal összetettebb és szerteágazóbb mintsem pár bekezdésben elmesélhessem. Két évtizedet ölel fel, és ezen idő alatt szemtanúi lehetünk annak, hogyan megy tönkre Keller családi élete, miközben ő minden energiáját a drogok elleni háborúra összpontosítja; vagy hogy miként válik Adán Barrera egyszerű farmercsempészből Mexikó leghatalmasabb drogbárójává. (Érdekes megfigyelni azt is, hogy Barrera egy bizonyos pontig még valahol mélyen, legbelül viszolyog attól, amit művel, de mindig túlteszi magát rajta, részben a hatalom iránti vágy miatt, részben meg azért, mert tudja, hogy egyébként a környezete gyengének tartaná.) A könyvben rengeteg a szereplő, és ennek következményeként a mellékszál is. Van egy pap, aki a Barrerákat keresztelte, és bizonyos értelemben örökös kapocs vagy közvetítő közöttük meg a törvényes világ között; az atya ugyanakkor Kellerrel is összebarátkozik, bár mélységes igazságérzete enélkül is pont a két tűz közé, az események kellős közepébe sodorja. Aztán ott van egy prostituált, aki tizenévesen kerül kapcsolatba a drogvilággal, és onnan már nincs visszaút a számára. Barrerával és a pappal is szoros kapcsolatba kerül, így értelemszerűen Kellerrel is, aki adott ponton a nőben látja a Barrerának állítandó csapda lehetőségét. És ott van a New York-i származású, kezdetben még kispályás ír gengszter, aki az olasz maffia és bizonyos CIA-ügynökök titkos megállapodásának köszönhetően kerül kapcsolatba a drogháborúval, válik profi gyilkológéppé, a legdrámaibb pillanatokban tapasztalja meg, hogy ebből soha nem lehet kiszállni, és Nicaraguában a saját szemével látja, hogy mit jelent az, amit Washingtonban szabadságharcnak neveznek (lásd az első bekezdést). Emberek, gyakran ártatlanok lemészárlása (nem ritkán tömeges kivégzése) holmi ideológiák miatt.

Don Winslow stílusa utánozhatatlan. Egyike azon szerzőknek, akit én pár oldalnyi szöveg után felismernék. Többnyire rövid, velős mondatokban fogalmaz, a szöveg egyszerre lényegretörő és képszerű. A tömör fogalmazásmód letisztult szöveget eredményez, nincsenek fölösleges leírások, nincsenek részletekbe fulladó kitérők. Adott esetben egy-egy gondosan kiválasztott és elhelyezett szó vagy kurta mondat többet elmond egy bekezdésnél. Mindvégig jelen időben mesél, amitől egyes jelenetek a szokásosnál is dermesztőbb hatást váltanak ki; olyan az egész, mintha élőben néznénk. Az Ernie felordít egészen más reakciót vált ki az olvasóból, mint az Ernie felordított – és hiába az évszám a fejezet elején, amely egyértelművé teszi, hogy a cselekmény 1985-ben zajlik, a jelen idő használatának következtében támad egy olyan érzésünk, hogy ez most történik, és Ernie-n még lehet segíteni, Ernie-n most kell segíteni.

A regény rengeteg erőszakos, szigorúan tizennyolcas karikás jelenetet tartalmaz, ami miatt gyenge idegzetűeknek egyáltalán nem ajánlott. A regény és a szerző védelmében hozzá kell tennem, hogy Winslow az erőszakos jeleneteket nem öncélúan használja, általuk nem borzongatni akar. Ennél fogva az ilyen jeleneteket túlságosan nem is részletezi, de Winslow-nál ez fordítva is működik: a maguk egyszerűségében is képesek sokkolni az olvasót. Én a könyv olvasása során többször is azon kaptam magam, hogy görcsbe rándult gyomorral falom a sorokat, mert annyira izgalmas az a rész, vagy mert előre megsejtettem egy jelenet tragikus befejezését. Ez utóbbira többször is volt példa – és ez nem azt jelenti, hogy Winslow története kiszámítható; sokkal inkább azt, hogy magával ránt abba a világba, amiről ír, és a dolgok alakulása láttán az olvasónak az elméjébe vésődik, hogy itt virág nem, csak vér terem. A befejezés mindezzel együtt enyhén idealizált, de azzal a cliffhangerrel, amivel a könyv végét előkészíti, a legjobb akciófilmek forgatókönyvíróit is lepipálja.


Vidd hírét!
  •  
  •  
  •  
  •