Jo Nesbø 51 éves korára igencsak kalandos életet tudhatott maga mögött: volt nagy tehetségnek induló labdarúgó – karrierje sérülés miatt megszakadt –, majd szerződéses katona, ezt követően közgazdász diplomát szerzett és pénzügyi elemzőként dolgozott. Igazi hírnévre azonban zenészként és szövegíróként tett szert a norvég Di Derre együttesben, majd sikereit íróként koronázta meg. Első regénye Denevérember címmel 1997-ben jelent meg, amivel előbb a Riverton-díjat, majd az Üvegkulcs-díjat is elnyerte. A magyar közönség elsőként a 2000-ben írt Vörösbegy című regényét olvashatta, amellyel szintén több díjat is nyert: megkapta Norvég Könyvkereskedők Egyesületének a 2000. év legjobb regényéért járó díját, 2004-ben pedig a Norvég Könyvklubok miden idők legjobb norvég krimije díját ítélték oda.
A Vörösbegy Nesbø regényeinek központi karaktere, Harry Hole rendőrtiszt harmadik nyomozása, amelyben ezúttal látszólag egy náci összeesküvés közepébe csöppen az olvasó. A történet két szálon fut: a jelenben játszódó cselekményszál, amelyben Harry Hole egy igen ritkának számító, nagy hatótávolságú, távcsöves Märklin puska megrendelője után nyomoz, miután kétség sem férhet hozzá, hogy egy ilyen drága és erős fegyverrel nem hobbivadászként szeretne lövöldözni valaki, hanem gyilkolni készül. A másik szál egészen a második világháború korába kalauzol, a keleti frontra, ahol a Leningrád melletti lövészárkokban néhány norvég katona harcol a náci Németország oldalán. Nesbø lépésről-lépésre bontja ki a két szálat, és jó érzékkel váltogatja őket, mindig közelebb viszi az olvasót a rejtélyhez és a látszólagos megoldáshoz. Azért látszólagos, mert amikor már azt hinnénk, hogy sejtjük a dolgok kimenetelét, akkor jön egy csavar vagy egy mellékszál, ami újra összezavarja a dolgokat.
Mi köze néhány második világháborús norvég hazafias veteránnak az 1999–2000-ben zajló gyilkosságokhoz? Ki az a halálos betegséggel küszködő férfi, aki első ránézésre hozzáértőként, de mégis amatőr módon, többszázezer norvég koronáért beszerez és kipróbál egy ritka távcsöves puskát? Milyen összefüggés van a nyomozás és a május 17-i norvég nemzeti ünnep között? Képes-e az alkoholizmusból kigyógyulni igyekvő Hole nyomozó megbirkózni a feladattal, vagy ezúttal végzetesen elcsúszik a lejtőn, főként hogy a könyv elején elkövetett bakija – vagy hőstette – következtében a rendőrség kötelékéből a Nemzetbiztonsági Szolgálathoz irányítják át, ahol igencsak meg van kötve a keze a nyomozást illetően? Ezek és még sok más kérdés foglalkoztathatják az olvasót, miközben átrágja magát ezen az izgalmas, feszültséggel teli krimin/thrilleren.
Hazudnék, ha azt mondanám, nem tetszett a Vörösbegy, de akkor sem lennék őszinte, hogyha a legjobb skandináv kriminek titulálnám az általam eddig olvasottak közül. Nagy érdeklődéssel vettem kézbe, de nem teljesen azt kaptam, amire számítottam. Főként a szerző által alkalmazott „pszichológiai csavar” – nem tudom jobban megfogalmazni és a poént nem szeretném lelőni – volt az, ami nekem személy szerint nem jött be. Ez nyilván csak egy személyes meglátás, a könyv ettől igenis élvezhető, de valahogy az amúgy is sok mellékszál mellett ez már nekem fölöslegesnek tűnt. Valahogy úgy éreztem, hogy a kevesebb több lett volna.
A mellékszálakat szándékosan hoztam szóba, hisz ezek kapcsán is volt egy zavaró tényező számomra: némely mellékszálat alig pár oldallal később, hogy létrehozta, igen élesen lezárt a szerző, azt az érzést keltve bennem, hogy ez csak egy kis töltelék volt a regényben, holott ezeket szervesebben bele lehetett volna építeni a cselekménybe és sokkal finomabban „megszabadulni” tőlük. Volt egy igen lényeges mellékszál, amit viszont nyitva hagyott: ez a cselekmény vonatkozásában zavarónak tűnhet – és olvasás közben annak is tűnt –, de igazából nehéz ezt felróni egyetlen Nesbø könyv elolvasása után, hiszen könnyen előfordulhat, hogy az író ezt valamely későbbi Harry Hole-történetben zárja le. Mint ahogy azt is nehéz felróni, hogy kevesebbet tudtam meg a központi karakter, Harry Hole nyomozó magánéletéről, mint szerettem volna, hiszen ez a harmadik regény, amelyben megjelenik, és feltehetően az előző kettőben már feltárt néhány részletet a szerző. Az mégis egyértelmű, hogy jómagam, aki a Nesbø-regények közül a Vörösbegyet olvastam elsőként – és jelen sorok írásakor még egyetlenként –, sokkal kevésbé ismertem meg Harry Hole személyét és életét, mint például Karin Fossum Sejer felügyelőjét, vagy Arnaldur Indriđason Erlendur felügyelőjét, jóllehet az ő esetükben sem a sorozat indító kötetét vettem kézbe elsőként.
De hogy túllépjek a fentieken, mindenképpen ki kell emelnem a könyvnek azt a társadalmi/történelmi vetületét, amely számomra újdonságként hatott és pozitív fényt vet a regényre: a Norvégia második világháborús szerepébe való betekintés, valamint a németek pártján háborúba szálló hazafias oldal és az ellenállók közötti konfliktus és annak a háború utáni rendezése – amit a királyi család és az ország vezetése által tanúsított magatartás foglal keretbe –, abszolút a könyv érdemeit erősítik. És persze itt sem marad el a skandináv krimikből már megszokott társadalomrajz, ami helyenként egy meglepően deviáns világról rántja le a leplet, tovább rombolva azt az idilli képet, ami nagyon sok közép-kelet európai személyben a kontinens északi országairól él.
Jo Nesbø harmadik, magyar fordításban elsőként megjelent regényét az Animus Kiadó adta ki 2008-ban.