Madame Osztrakovát, a Párizsban élő orosz emigránst felkeresi egy titokzatos férfi, és azt ígéri neki, hogy hamarosan viszontláthatja Oroszországban ragadt lányát, Alexandrát. Ehhez csupán annyit kell tegyen, hogy kérelmezze a lánya számára a francia állampolgárságot. A reménykedő özvegyasszony aztán hiába vár hetekig, nem történik semmi. Kétségbeesésében egykori férje barátaihoz, a Franciaországban élő emigránscsoportokhoz fordul segítségért. Ezzel útjára indítja a lavinát. Pár nappal később London egyik parkjában holtan találják az egykori szovjet disszidensek vezetőjét, Vlagyimir tábornokot. Orosz lőfegyverrel végeztek vele, közelről az arcába lőttek.
Londonban új szelek fújnak, a Körönd élén új igazgató van, és a Whitehall is azt szeretné, ha a brit titkosszolgálat távol maradna minden kényes ügytől. A visszavonult George Smiley-t is csak azért kérik fel a közreműködésre, mert azt remélik, hogy ő a tapasztalatával nagyon gyorsan eltüntetné a nyomokat, amelyek esetleg a Körönddel is kapcsolatba hozhatnák a tábornok halálát. Smiley azonban elindul a nyomokon, az helyett, hogy azokat besöpörné a szőnyeg alá. Az a megérzése támad, hogy Vlagyimir fontos információkat próbált átadni a briteknek, és nyomozni kezd a saját szakállára.
Londonból Hamburgba, onnan Párizsba, végül pedig Bernbe vezetik a nyomok, és a gyanúja beigazolódik: valaki a moszkvai Központtól háttértörténetet épít egy nő számára. A műveletek mögött Karlát sejti. De vajon miért nem a saját embereit használja? Mire készül ezúttal az a kém, aki egyszer már majdnem tönkretette a teljes brit titkosszolgálatot, ha most még a sajátjai előtt is titkolózik?
John le Carréval kapcsolatosan – és ez bármelyik regénye kapcsán elmondható – két nagyon fontos dologra érdemes felhívni a figyelmet. Az egyik a kémek világa úgy, ahogy még senki sem látta. Ian Fleming és James Bond óta mindenkinek megvan a maga különbejáratú elképzelése arról, hogy milyen egy kém életet. Erre a 20. század során olyan szerzők tettek rá még kisebb-nagyobb lapáttal, mint Robert Ludlum, Tom Clancy vagy Frederick Forsyth – bár ez utóbbit szintén csak dícsérni tudnám. Le Carré azonban a kémek igazi világába viszi el az olvasót, ahol a főszereplőt megcsalja a felesége, ahol a legjobb kém egy öreg, kissé túlsúlyos, szemüveges ember, akinek megvannak a saját mindennapi problémái. Ebben a világban nincs csillogás, pezsgőzés, pompa, luxusjárgány, modern fegyverek, villogó szállodák és minden estére más nő. De virágzik a bürokrácia, keresztbe tesz a politika és határt szab a költségvetés, a döntéshozók nem értenek ahhoz, amiről döntést hoznak, a létra alacsonyabb fokán kevesebb pénzért többet kell dolgozni, és rendre ezek az alacsonyabb beosztású emberek oldják meg a problémákat. A végére pedig csak a keserű szájíz marad: vajon tényleg győzött? Megérte?
A második vastaps zengjen ezért a finom, intelligens történetvezetésért és a stíluseszközök széles tárházáért. Le Carré nem lineárisan meséli el a regény cselekményét, néhány előzményt később, a szereplők párbeszédein keresztül ismertet meg az olvasókkal (remekül kezeli a párbeszédet a párbeszédben), és érezni, hogy mindvégig feltételez az olvasó részéről egy adag történelemismeretet, fantáziát és némi logikát a csavaros történet megértéséhez. Magyarul: nem rágja az olvasó szájába a sztorit, éppen ezért a szokásosnál nagyobb odafigyelést igényel a Csapda (is). Nem az a regény, amit a villamoson, a parkban vagy egy napernyő árnyékában lehet olvasni, a strandon, de még egy bekapcsolt rádió vagy egy televízió is zavaró tényező lehet. A Csapdához, ahogy le Carré más regényeihez is, ajánlott egy csendes sarokba meghúzódni, nyáron jeges teát, télen ennek forró változatát, esetleg egy pohár jó angol whiskyt kortyolni. A felhőtlen szórakozás garantált.