Dávid Veron maga mögött hagyta a poros és csendes Ókanizsát, és Budapestre költözött, hogy a Nő című feminista lapnál dolgozzon zsurnalisztaként. Itt azonban olyan munkát bíznak rá, ami nem igazán van ínyére: éppen az Auguszt cukrászda nyári bonbon- és fagylaltkínálatáról kell írnia – még szerencséje, hogy eltűnik egy árva kisfiú (szinte a kezei közül), így Veron inkább a nyomozásba veti magát. 1911-et írunk, az Osztrák-Magyar Monarchia békés, felhőtlen időket él.
Veron barátnőjével és munkatársával, Mara kisasszonnyal lát hozzá a nyomozáshoz, de csatlakozik az eltűnt árva kisfiú nagybátyja, Lipovszky Ferenc is. Előbb egy elferdített bibliai idézetet kell megfejtsenek, ez viszi az emberrablók nyomára őket: a gyanú egy szektavezérre, bizonyos Szászi Barabásra terelődik. A trió hamarosan Balatonfüreden, a híres Anna-bál előestéjén találja magát, ahol felbukkan Szászi is, de képbe kerül a Monarchia kincstárnoka, egy néma futár és egy köteg titkos akta is. Pontosítok: az akták kikerülnek a képből, a futár ugyanis a jelek szerint Szászi kezére játszotta azokat. De mit tartalmaznak a fontos iratok? A választ Veron és Lipovszky Abbáziában, az Adria partján kapják meg, ahol a tét már nem egy elrabolt kisfiú, hanem talán a Monarchia jövője.
Baráth Katalin remek századeleji hangulatot teremt, helyenként az az érzésem támadt, hogy vasárnap délután van, és a Duna TV-n nézek egy fekete-fehér filmet Kabosékkal. Ez leginkább akkor jött elő, amikor utcák, városrészek vagy öltözékek leírását olvastam, de a regényalakok is hihetőek, jól megformáltak, döntéseik, cselekedeteik és gondolkodásmódjuk is elég régies ahhoz, hogy elhiggyem: tényleg az 1910-es években járunk. Nem úgy a párbeszédek. Veronék dialógusai számomra túlságosan modorosnak, túlcifrázottnak tűntek – egyszerűen nem hiszem el, hogy 1911-ben így beszéltek egymás között az emberek. Ugyanezt a zavart keltették bennem a komplex, összetett, több soros mondatok – mintha ezzel is a kor hangulatát igyekezett volna erősíteni, ám ez rosszul sült el. A finom humort, az enyhe iróniát ezek a mondatok sajnos szinte teljesen semlegesítették. Egyszerűbben nagyszerűbb lett volna.
A szerző valóságos utazásra viszi az olvasót, ezt jól hirdeti a fülszöveg. Baráth Katalin igyekszik minél többet megmutatni a Monarchia korából, korabeli információmorzsákat hullajt az ölünkbe, és ez helyenként jól működik. Tudomást szerezhetünk így arról is, hogy abban az időben hogy nézett ki a Keleti Indóház, hogy éppen akkor változott a sebességkorlátozás a Magyar Vasútnál, hogy miként vélekedtek az akkori idősebbek az Anna-bál körüli felhajtásról, vagy hogy kik és milyen céllal jártak üdülni Balatonfüredre. Egy kis történelmet is belelopott az írónő, s csak mint egy lágy fuvallat, egy elejtett mondat erejéig ott van már az első világháború előjele, és ezzel a boldog békeidők vége. Összességében dícséretes, hogy ennyire odafigyelt annak a kornak a hű ábrázolására, de lehet, hogy a sok információ átbillentette a mérleget a krimi kárára.
A cselekmény egyszerű, bár a végére tartogat néhány olyan meglepetést, amire az olvasó nem számít. A gyerekrablók utáni hajsza a regény felére megoldódni látszik, ám ekkor egy csavarral sikerül a történetet oly módon továbbvezetnie, hogy ezzel az olvasó érdeklődését is felcsigázza, és ezen az emelkedett szinten tartja egészen az utolsó oldalakig. Majdnem könnyed, de mindenképp szórakoztató olvasmány. Forró nyári napokra kellemes lehet: üljünk be egy hűs szobába, s a háttérben szóljon halkan egy régi, sercegő Karády-lemez.