Legújabb regényében John le Carré a jelenkor egyik legkomolyabb problémájával, a hadviselés és a hírszerzés privatizálásával foglalkozik. Ebben az új világban magánhadseregek és privát zsoldosok végzik a titkosszolgálatok és a Különleges Erők feladatát, általában a megoldandó problémát is ők generálják, és ez rendszerint milliókat, milliárdokat hoz a kasszába. Jeremy Scahill tényfeltáró dokumentumkönyve óta tudjuk, hogy ez nem a képzelet szüleménye, ez nem fikció – ez a szomorú igazság. Körülbelül azóta várjuk azt is, hogy valaki kerekítsen a témában egy jó kis fiktív történetet. A Törékeny igazság ilyen.
2008-ban Gibraltáron, a brit koronagyarmaton Vadvilág fedőnéven titkos hadműveletet szerveznek, amelynek célja: elfogni egy nagyon fontos dzsihádista fegyverkereskedőt. Az akciót egy rakás amerikai zsoldos hajtja végre, az álruhába bújt brit különleges erők támogatásával. Az egész műveletet egy gyanús privát honvédelmi alvállalkozó terveli ki, egy ambiciózus külügyminisztériumi államtitkárral karöltve, és az egészet az amerikai republikánusok evangelizáló jobbszárnya finanszírozza. Az államtitkár és a védelmi magánszolgáltató korábban már dolgozott együtt, és annak csúnya vége volt, így hivatalosan ők többé már nem kollaborálhatnak. Ezért aztán mindent a legnagyobb titoktartás mellett készítenek elő. Még Toby Bell, az államtitkár személyi titkára sem tudhat a hadműveletről, ám a fiatalember megsejt valamit, és az államtitkár egyik titkos megbeszéléséről illegális hangfelvételt készít. Amikor a gyanúját másokkal is meg akarja osztani, a felettesei Bejrútba helyezik át.
Három évvel később a Vadvilág műveletről inkább nem beszél senki, de ha mégis, akkor az a hivatalos álláspont, hogy az egy sikeres akció volt. Így tudja Sir Christopher Probyn is, aki álnéven vett részt a bevetésen, mint a legmagasabb rangú brit képviselő, és kitüntetésben részesítették a sikert követően. Ám felbukkan az akció egy másik résztvevője a Különleges Erőktől, aki azt állítja, hogy a műveletet elcseszték a szervezők, emberi tragédia történt, és azóta nem bír a tükörbe nézni. A már nyugalmazott Probyn úgy dönt, hogy tiszta vizet önt a pohárba. De vajon mindenki tiszta vizet akar látni a pohárban? Mindenki kiváncsi az igazságra?
John le Carré regénye angol nyelvterületen 2013 tavaszán jelent meg, és a nemzetközi kritikák kivétel nélkül méltatták a könyvet, azt állítva, hogy a 82 éves angol író ugyanúgy ír, mint 30-40 évvel ezelőtt. A hír igaz. A Törékeny igazság ugyanolyan rendkivüli pontossággal ábrázolja azt, hogy mi történik a hírszerzés világában, mint a hidegháború idején született regényei. Időközben azonban megváltozott a világ. Ma már nem egy idegen ország kémei épülnek be a titkosszolgálatok soraiba, hanem a védelmi magánszolgáltatók és a katonai szolgáltató cégek érdekeit képviselő hivatalnokok. Ebben az új világban a pénz utáni sóvárgás és a hatalomvágy a legfőbb ellenség, mert ezeknek a titkosszolgálati módszerekkel dolgozó honvédelmi alvállalkozóknak más céljuk nincs, mint vastagra tömni a zsebüket. Ezen a pénzen aztán rendőröket, titkosszolgálati vezetőket, államtitkárokat, lordokat és képviselőket vesznek meg, hogy tovább és tovább terjeszthessék a befolyásukat, és még több hatalomra tegyenek szert.
Le Carré még ma is nagyon jól tudja, hogyan működik ez, miként fonódik össze a politika, a hírszerzés, a hadviselés és a magánvállalkozás világa, mit diktálnak az érdekek, hogyan érik el egyesek a céljaikat. A Törékeny igazsággal tulajdonképpen egy precíz röntgenképet ad a honvédelmi alvállalkozók lobbijáról és befolyásáról. Úgy beszél erről a világról, mint egy a rendszerből kiábrándult, tőle megundorodott bennfentes. A prózája cinikus, helyenként szarkasztikus, alig bukoltan Amerika-ellenes; ez néhol a monológokban és a leírásokban is érzékelhető, de leginkább a párbeszédekben válik hangsúlyossá. Változott a szleng is, bár ez nem rontja a bennfentesség érzetét: például már nincs Körönd, és nincsenek a hidegháborús regényeiből ismert titkosszolgálati zsargonok, ám – a kornak megfelelően – többször is szóba kerül a Downing Street, Langleyt pedig egymás között úgy emlegetik, mint a Kertváros. Ahogy azt már a szerzőtől megszokhattuk, az idősíkok váltakoznak, a múltbéli események hol egy párbeszéd, hogy pedig egy visszaemlékezés formájában kerülnek felszínre. A karakterek kivétel nélkül magukkal ragadják az olvasót, a negatív szereplőket is nagyon érzékletesen festi meg, már mondanivalójuk, gesztusaik, szókincsük (Brigid “kibaszott”-jai, Quinn lekezelő stílusa) alapján képet alkotunk róluk, besoroljuk őket valahová.
A hidegháború korszakában született regényeitől eltérően itt nem egy titkosszolgálati tiszt áll a regény középpontjában, hanem egy civil, egy becsületes fiatalember, aki politikai pályafutása elején tart, és adott pillanatban mérlegelnie kell, hogy a külügy iránti hűség vagy a lelkiismeret szava, a személyes karrier vagy az igazság a fontosabb. Toby Bell ugyanazt akarja, mint Probyn, de korban egy emberöltőnyi idő a különbség közöttük, és ebből kifolyólag egészen másképp cselekednek: a nyugalmazott Probyn nyíltan szembemegy a problémával, mert ahhoz szokott, hogy a saját soraiban az ember méltósággal és tartással rendezi a nézeteltéréseket. Bell ezzel szemben óvatos, mindenhol konspirációt sejt, a mobilját lecseréli, az adatokat több pendrive-ra is elmenti, csak kevés emberben bízik meg. Igen, a világ megváltozott, és ezzel megváltoztak le Carré szereplői is. Új helyzetekben újszerűen alkalmazkodnak, és a jók még mindig tudják, hogyan kell helyesen cselekedni. A hidegháborút felváltotta a terrorizmus elleni háború, és Toby Bell személyén keresztül le Carré megmutatja, hogy ebben a harcban is győzedelmeskedhet az emberi érték.
A regény első fejezetét itt olvashatod el.