Nick Cutter: Mélység

Írta : Nick Cutter
Eredeti cím : The Deep
Eredeti kiadás : 2015
Magyar cím : Mélység
Fordította : Tillinger Zsófia
Kiadó : Agave Könyvek
Recenzált kiadás éve : 2015
Terjedelme (oldalszám) : 429
80
Vidd hírét!
  •  
  •  

Nick Cutter, azaz Craig Davidson a kanadai Torontóban született és élő író. Elsősorban horror regényeiről ismert, amelyeket Nick Cutter álnéven publikált, de saját neve alatt is írt két regényt és két novelláskötetet, illetve Patrick Lestewka álnéven is megjelent öt könyve. A 2015-es Mélység a második Cutter-regény, az elsőért (The Troop) megkapta a James Herbert-díjat. Cuttert/Davidsont a horror egyik legígéretesebb ifjú tehetségének tartják, a műfaj egyik legnagyobbjának számító Clive Barker is nagy rajongója.


A Mélység kemény alapszituációval indít: a világon gyógyíthatatlan járvány söpör végig, akik elkapják a Kórt, felejteni kezdenek. Előbb apró dolgokat, aztán egészen komolyakat, az életfunkcióik fenntartásához szükségeseket is, így egyszerűen leáll a szervezetük és meghalnak. A kilátástalan helyzetből egy váratlan felfedezés jelentheti a kiutat: a Csendes-óceán mélyén, a Mariana-árokban kutatók egy olyan anyagra bukkannak, ami az első vizsgálatok alapján látszólag nemcsak a Kórt gyógyítja, hanem más betegségeket is. Az ambróziának elnevezett anyag alaposabb vizsgálata céljából egy laboratóriumot állítanak fel tizenegy kilométeres mélységben, ahol három kutató dolgozik.

Egy napon azonban a laboratóriummal megszakad a kapcsolat, az egyik kutató holtteste borzalmas állapotban kerül elő, ráadásul egy hangfelvételen titokzatos segélykérés is érkezik. Ekkor döntenek úgy a felszíni bázison, a Hesperuson, hogy kis létszámú mentőcsapatot indítanak a mélybe, amelynek feladata kideríteni, mi történt a Trieste nevet viselő laboratóriumban. A csapat tagja Dr. Luke Nelson állatorvos, akinek különc, de briliáns elméjű, kutatózseni bátyja, Clayton egyike a laboratóriumban dolgozó tudósoknak. Luke másodmagával, az Amerikai Haditengerészetnél dolgozó Alice Skyes őrnaggyal ereszkedik le a tengermélyi létesítménybe. Amit ott találnak, az túltesz a felszíni világot tizedelő Kór borzalmain, és komoly megpróbáltatás elé állítja őket.

Amikor kézbe vettem Nick Cutter regényét, alapjában véve egy dolog foglalkoztatott: kíváncsi voltam, 2015-ben mit kell nyújtania egy horrorszerzőnek ahhoz, hogy a műfaj nagyjai elismerően nyilatkozzanak róla. Ezt a kíváncsiságot csak fokozta, hogy néhány novelláskötetet és pár – jobbára klasszikus horror-témákat feldolgozó – regényen kívül az utóbbi másfél évtizedben nem igazán voltam témában azzal, hogy mi is történt a műfaj berkeiben (leszámítva pár horrorelemekkel is tarkított, de alapvetően sci-fiként besorolható regényt). Ez az időszak pedig kétségkívül át is rajzolta a tinédzserkorom egyik kedvenc műfajához való viszonyulásomat. A Mélység első ránézésre két kulcsszavának számító Kór és ambrózia összefonódása ígéretes alapnak tűnt ahhoz, hogy valami eredeti, ütős történetre számítsak. Hogy ez végül nem így lett, azért talán a legkevésbé a szerző okolható, valószínűleg az én hozzáállásommal és ízlésemmel van a gond.

Cutter tényleg mindent megtesz, hogy egy olyan könyvet adjon az olvasó kezébe, ahol a horror fő esszenciája, a borzongatás, a félelemkeltés játssza a főszerepet, és ezt nem ócska szemfényvesztéssel próbálja elérni. Ehhez először is megteremt egy remek alapkontextust: a Kór okozta globális kilátástalanság és a vélt gyógymód elérhetősége elég indoknak tűnik ahhoz, hogy az embert az örök sötétség birodalmába, a tenger mélyére kényszerítse, ahová még napjaink technikai fejlettsége ellenére is csak nagyon kevesen és nagyon ritkán merészkednek le. A helyszín pedig biztosítja a következő lehetőséget: a szűk, zárt helyszín klausztrofóbiájából áradó nyomasztó atmoszférát. Igazából azonban ezek csak a keretét teremtik meg a történetnek, a horror-faktor forrása nem – vagy nem elsősorban – a fizikai, kézzel fogható, materiális környezet, hanem sokkal inkább a karakterek pszichéje. A központi karakternek számító Luke Nelson esetében az erőteljesen családi indíttatású – a történetben mintegy mellékszálként visszatérő – gyerek- és felnőttkori visszaemlékezések érzelmi telítettsége, valamint a több ezer méteres mélységben érzett szorongás, zavarodottság az, ami szép lassan ránehezedik a történésekre, átszövi azt. Mindezt súlyosbítja a kisszámú szereplő miatti bizonytalanságérzet is, ami egyértelműen jelzi, hogy Luke aligha számíthat bárkire is a tengermélyi bázison. Ezt a magányérzetet kissé oldja a szinte mindvégig jelen levő kutya, amely feltétlenül ragaszkodó társként egyfajta biztos pontot, kapaszkodót jelent, viszont a legkeményebb pillanatokban, amelyek szinte összeroppantják a férfi pszichéjét, már ő sem segít, szinte tapinthatóan súlyos a magány, amivel a férfinek szembe kell néznie.

A szerző a családi szálra fektetett hangsúllyal valószínűleg azt szerette volna elérni, hogy az olvasó is óhatatlanul keresse a saját életében a hasonlóan kilátástalan, drámai momentumokat, vagy azokat a gyerekkori félelmeket, rémálmokat, amelyek, bár jobbára a fantázia szintjén léteztek, valószínűleg mindannyiunk életében jelent voltak – így próbálva növelni annak esélyét, hogy képesek legyenek azonosulni Luke helyzetével. De nem bíz mindent erre, a pszichológiai nyomásgyakorlást többször is kiegészíti olyan fizikai hatásokkal, amelyek szintén képesek lehetnek kiváltani a kellő hatást, rátapintva egy-egy érzékenyebb pontra. Elég csak az állatokon végzett fizikai beavatkozások groteszk ábrázolására, a laboratóriumi kísérletekhez a mélybe levitt méhek és az ambrózia találkozásának eredményére, a kutatócsapat tagjain tapasztalt fizikai változásokra, vagy egy-két látványosan ábrázolt halálesetre gondolni, amelyek között valószínűleg mindenki megtalálja azt, ami számára a legfélelmetesebb, legfelkavaróbb (állatbarátok, rovarfóbiások előnyben).

A szerző: Craig Davidson alias Nick Cutter
A szerző: Craig Davidson alias Nick Cutter

Nálam viszont ez valahogy mégsem működött. Mivel a vizuális elemek legfeljebb csak undort, viszolygást váltottak ki bennem, a pszichés hatásban próbáltam keresni a félelem forrását. Volt egy-két momentum, amikor – Luke gyerekkori rémálmainak felemlegetésével párhuzamosan – tudatosan próbáltam visszaidézni saját gyerekkorom félelmeit, keresve azt a közös pontot, amibe kapaszkodva jobban átélhetném a főhős érzelmi állapotát. Nem sok sikerrel. De amint említettem, ennek aligha Nick Cutter az oka, ő szerintem kiválóan ír, és bár néhányszor leülni látszott a sztori, mindig képes volt elég izgalmat csempésznie bele. Aminek köszönhetően nem egyszer pattanásig feszült idegekkel vártam, hogy most aztán történik valami igazán borzalmas. Végül hamarabb hagyott cserben a gyomrom, mint az idegeim, és az eléggé kegyetlen végkifejlet ellenére is elmaradt a várt hatás. Ettől még nem rossz a regény, és igazából csak egyetlen nagyobb hiányérzetem van, amit a szerző számlájára írnék: a Kórról csak nagyon kevés dolog derül ki, igazából az egész csak ürügyként szolgál ahhoz, hogy felvezesse az ambróziát. (Ilyen szempontból kissé meg is téveszt a regény elején megteremtett alapkontextus.)

Bár ilyent csak nagyon ritkán mondok könyvre, a Mélység esetében azt éreztem, hogy valószínűleg a maga módján sokkal hatásosabb volna filmként – már hogyha műfajilag  tényleg horrorként gondolunk rá. Persze nagyon sok részletét a mozivászon nem tudná visszaadni, viszont a félelemkeltés, a borzongatás mind a környezet, mind a hangulat, mind a vizuális elemekben rejlő lehetőségek miatt hatásosabb volna. A harmincas vagy idősebb korosztályba tartozó férfiolvasók körében is. Mert – bár nem szeretnék általánosítani –, azt hiszem, hogy ők lehetnek azok, akiken a legkevésbé talált fogást a regény.


Vidd hírét!
  •  
  •