Az Olvasoterem.com rendhagyó módon készített válogatást a 2015-ös év legjobb könyveiről. Képtelenség adott számú könyvet úgy rangsorolni, hogy az ne csak egy ember preferenciáit tükrözze, azt pedig nem tudjuk minden kétséget kizáróan állítani, hogy például a Szemekbe zárt titkok Eduardo Sacheri tollából jobb, mint Simon Winder Danubiája, hiszen ehhez az kellene, hogy mindkét regényt elolvassa ugyanaz a személy, aki a könyveket végül rangsorolja. Ezért aztán nem rangsorolunk. Az alábbi összeállítás az Olvasoterem.com recenzánsainak egy-egy kedvencét tartalmazza – mindegyik az év legjobb könyve az adott recenzáns szerint.

Jance szerint > Eduardo Sacheri: Szemekbe zárt titkok

Némiképp ragaszkodva az Olvasóteremben adott értékeléseimhez, nekem Eduardo Sacheri Szemekbe zárt titkok című regényére esett a választásom. A szépirodalmi igényességgel megírt krimi kissé kilóg azoknak a regényeknek a sorából, amelyek manapság ebben a műfajban nagyobb tömegeket képesek olvasásra bírni. A történet és a szereplők egyszerűségükkel, hétköznapiságukkal, hitelességükkel ragadnak magukkal, és igazából nem az izgalmi faktor, hanem ezek jelentik a regény erősségét. Ezekhez tesz hozzá nagyon sokat az argentin katonai diktatúra időszakának korrajza, valamint a regény a regényben típusú történetmesélés. Sacheri könyve éppen a maga egyszerűségében kiváló, igazolva azt, hogy az angolszász kultúrán kívül is van élet, nemcsak szépirodalomban, hanem a szórakoztató irodalomban is.

Olvasd el a könyvhöz írt ajánlónkat!

Fülszöveg: Benjamín Chaparro, az egykori Buenos Aires-i vizsgálóbírósági titkár még nyugdíjasként sem tud szabadulni egy harminc évvel ezelőtti esettől: egy fiatal nőt brutálisan megerőszakoltak és meggyilkoltak a saját hálószobájában. Úgy dönt, hogy könyvet ír róla. S miközben felelevenednek előtte a tragikus történet részletei, ismét fellángol reménytelen szerelme Irene Hornos iránt, aki három évtizede, az ügy idején még csak gyakornok volt, ma már azonban köztiszteletnek örvendő bíró.

Eduardo Sacheri hamar modern klasszikussá vált regénye az 1970-es évek Argentínájába viszi el az olvasót, és a junta piszkos háborújának bemutatása mellett leginkább az igazság mibenlétével foglalkozik és azzal, hogy kinek kell és lehet igazságot szolgáltatni. A könyvből Juan José Campanella forgatott felejthetetlen filmet, amely 2010-ben számos kitüntetés mellett megkapta a legjobb idegen nyelvű alkotásnak járó Oscar-díjat.

Nemere szerint > Julie Lawson Timmer: Öt nap

Nem azért, mert olyan rendkívüli, hanem inkább azért, mert pontosan olyan, mint az életünk: egy sor apró gond, amik idővel problémává csomósodnak, emberek, akikkel bármikor összetalálkozhatsz, helyzetek, amik ismerősek saját köreinkből. Két ember öt napja: a halálig, vagy az azzal egyenértékű elszakadásig. A kilépés előtti pánik, majd a megmásíthatatlanba való méltóságteljes belenyugvás. Rácsodálkozás saját tökéletlenségünkre és lehetőségeinkre. A realista hangvételű regény szerintem a legszebb Embert mutatja fel, mégse idealizál. Ezért szeretem. Mert ebben a néha rettenetes világban jó tudni, hogy van ilyen.

Kritikánk a könyvről.

Fülszöveg: Már négy év óta pipálgatja a halála előtti teendőinek hosszú listáján a tételeket, és most, mindössze öt nappal előtte még mindig eszébe jutnak dolgok, amiket meg kellett volna tennie.

Mara Nichols sikeres ügyvéd, szerető feleség és egy örökbe fogadott kislány boldog édesanyja. Élete maga a megtestesült amerikai álom, egészen addig, amíg rejtélyes rosszulléteivel orvoshoz nem fordul. A diagnózis hihetetlen.

Scott Coffman középiskolai tanár. Úgy érzi, végre minden kívánsága teljesült. Felesége sokévnyi hiábavaló próbálkozás után gyermeket vár. És egy éven át nevelhetik Curtist, a nagyszájú nyolcéves kisfiút, akinek az anyja börtönbe került. Igazi család ők hárman, nemsokára négyen.

Scottnak és Marának is öt napja maradt, hogy búcsút vegyen a szeretteitől. Hogyan lehet elviselni az elviselhetetlent? Hogyan lehet lemondani arról, ami a legfontosabb az életünkben? És mennyi áldozatot tudunk hozni a szeretteinkért? Julie Lawson Timmer bölcs, vidám, szívfacsaró, elgondolkodtató regényt írt a szeretet és az emberek erejéről.

Emőke szerint > Iselin C. Hermann: Dominó

Számomra az év olvasmánya kétségtelenül Iselin C. Hermann Dominó című regénye – egy könyv a szerelemről a leghétköznapibb történetekbe ágyazva, mégis különleges meglepetést ígérve. A vágy és vonzalom hiteles olvasmánya, amelyben nem csupán egy egysíkú romantikus történetet követhetünk nyomon, hanem egy bonyolult, fokozatosan kibontakozó szerelmi hálózat képe tárul fel, amelynek szálai látszólag nem függenek össze, valójában azonban egyetlen szereplő kezében fonódnak eggyé. Azé a szereplőé, akit bár a legboldogabbnak látszik a felszínes szemlélő számára, a végén mégis egyedül marad, mert képtelen a döntésre és a felelősségvállalásra. A Dominó egy szerelmes regény, amely nem végződik boldog végkifejlettel, mégis alig bírjuk letenni, mert nyelvezete, humora és belső monológjai magukkal ragadnak. Azok számára ajánlom, akik szeretik a szerelmet kicsit más szemszögből is szemlélni és el tudnak tekinteni a beteljesülés vágyától, nekik garantáltan izgalmas élményben lehet részük.

A Dominóhoz írt ajánlónk.

Fülszöveg: A Dominó szerelmesregény. Hősei házasok vagy szinglik, hűségesek vagy hűtlenek, szenvedélyesek vagy visszafogottak – de mind vágyakoznak valami után.

Párizs szívében él Zephyr szép és zárkózott feleségével, Manonnal. A szemben lévő házban Toqué, az író látogatja Rose nevű kedvesét és közös kisbabájukat. Eric, a betegápoló attól boldog, ha mindenkin segíthet. És Sabatine, az ellenállhatatlan fotóművész belebolondul egy titokzatos férfiba.

Egyesek egymásba szeretnek. Másokat megcsalnak. Mindannyian rejtegetnek valamit. De ki csal meg kit? És ki az, aki hazudik?

Iselin C. Hermann kalandos úton jutott el az irodalomig. Eredetileg akrobatának tanult Franciaországban, saját bevallása szerint a mai napig tud kötélen táncolni. Ezután egy koppenhágai színház társulatában rendezett és játszott, majd bölcsészettudományi tanulmányai és könyvkiadói szerkesztői munkája után az Expressz ajánlott! című levélregény hozta meg számára a világsikert. Azóta két gyerekkönyve és több regénye is megjelent.

Panna szerint > Darvasi László: Isten. Haza. Csal.

Darvasi László idén megjelent novelláskötete azon ritka könyvek közé tartozik, amelyek napokig – sőt, ebben az esetben hetekig – nem hagynak magamra. A történetek olyan erősek, annyira csontig hatók, hogy a hangulatától megszabadulni, a hatása alól kikerülni még az elolvasásuknál is nagyobb feladat. Nem mintha a szöveg maga lenne nehezen olvasható – dehogy, inkább olyan jól működő, remekül megírt novellákról van szó, amelyek nem pihenésre, agy-lazításra születtek, hanem teljesen igénybevevő, belefeledkező olvasásra. Képtelen voltam folyamatosan olvasni, minden novella elolvasása előtt újabb mély levegőt kellett vennem, kimennem egy pohár vízért vagy járnom egy kört a tömbház körül. Viszont minden egyes szöveg velem maradt, minden egyes szövegtől kaptam valamit – és ez az, amit nekem az igazán jó irodalom jelent. Ez nem azt jelenti, hogy csak ilyen szövegeket érdemes olvasni, de évi egy ilyen kötet nagyon is kell az embernek.

Olvasd el a kritikánkat Darvasi László novelláskötetéről.

Fülszöveg: A kínai bölcsek, a szenvedélyes trubadúrok vagy a délszláv háború világa után Darvasi László legújabb novellái közelebbi tájékra kalauzolnak bennünket: a magyar vidékre, ahol az apáinkat és az anyáinkat hagytuk. Ahol a fiaink hagytak minket. A falusi kiskocsmák, az éttermi termékbemutatók, a fehér galléros uzsorások és az elhagyott öregek országa ez: a mi országunk.

A szerző védjegye – a kifogyhatatlan fantázia, a látomásos képzelet és a láttató elbeszélés – ezekben a történetekben is megtalálható, valami azonban megváltozott: szikár és pontos látleleteket olvashatunk, nehezen feledhető félmondatok sejtetnek életnyi tragédiákat. Semmi kétség, ezek a novellák rólunk szólnak, az álmainkról és az értékeinkről, amelyekhez hűek akartunk maradni, mégis megcsaltak minket. Ezek a történetek kérdeznek: miért nem tudjuk elmondani a szüleinknek azt se, ha végre megértjük őket.

Flóra szerint > Simon Winder: Danubia

Az év legjobb, idén publikált könyve (Flóra szerint) egyértelműen a Danubia, ugyanis valami nagyon fontosat csinált: bebizonyította, hogy a történelem is lehet humoros és szórakoztató. Az, hogy érdekes és izgalmas, egyértelmű, és ezt már mások is sikerrel igazolták. A Danubia nem csupán egy, számunkra nagyon fontos uralkodóházzal, a Habsburgokkal foglalkozik, de mindezt lebilincselő, elegáns angol humorral teszi. A könyv másik legfontosabb kvalitása a kívülálló nézőpontja, hiszen az angolokat vajmi kevéssé érintette személyesen Európa ezen csücske és az itteni problémák. Jórészt pártatlan, alapos, humoros, lebilincselő és elképesztő mennyiségű adatot felsorakoztató könyv, nem csak történelem, hanem művészettörténeti kiruccanás is a századok folyamán. Történelemrajongóknak szinte kötelező és biztos vagyok benne, hogy olyanokat is meg tud hódítani ennek a kikerülhetetlen tudományágnak, akik eddig semmilyen érdeklődést nem mutattak a téma iránt. Remélem, hogy másik, hasonló problémakört tárgyaló könyvét, a Germániát is hamarosan kiadják magyarul.

Kritikánk a Danubiáról

Fülszöveg: Európa nagy részét évszázadokon át a Habsburg-család tartotta a kezében megszállottak, bűvészek, muzsikusok és hadvezérek különc gyülekezete. A Habsburgok ármánykodásuk és merő konokságuk révén számos vetélytársukat távolították el a politikai porondról, mígnem 1918-ban végül maguk is szedték a sátorfájukat. Közép-Európa és Németföld zömét uralták, de sok más helyen is be-beavatkoztak Európa története aligha érthető meg nélkülük.

Simon Winder rendkívül szórakoztató könyve vegykonyhák, csontvázak, ékszerek, medveárkok és balszerencsés házasságok szédítő forgatagába kalauzolja olvasóját. A Danubia egy dinasztia története, de legalább annyira szól a Habsburgok alattvalóiról, akik különféle nyelvet beszéltek, roppant területeket népesítettek be és olykor kifejezett hálátlanságot mutattak különc bécsi uralkodójuk iránt. Nekünk, magyaroknak különösen érdekes és tanulságos az az angolszász nézőpont, melyből a szerző régiónkat szemléli.

Attila szerint > Ben Fountain: Billy Lynn hosszú, félidei sétája

Ben Fountain nagyon precíz képet fest a 9/11 utáni Egyesült Államokról, de leginkább arról, hogyan viszonyul a 9/11 utáni amerikai állampolgár a hazája külpolitikájához, még pontosabban az iraki szerepvállaláshoz. Hogyan viszonyul hozzá az, aki aktívan részt vesz a háborúban, és miként vélekedik minderről az, aki otthona kényelméből, (például) a Fox Newsnak köszönhetően látja az eseményeket? Fountain debütregénye határozottan háborúellenes könyv, amelyet maró gúny és egyenes szókimondás jellemez. Mindezen túl úgy emel szót a háború ellen, hogy a végén az olvasó mégis inkább azért szorít, hogy a főszereplő Billy Lynn visszatérjen a háborúba.

A Billy Lynn hosszú, félidei sétájáról írt recenziónkat itt találod.

Fülszöveg: Ben Fountain hatalmas sikert aratott első regénye kegyetlenül elevenbe vágó szatíra Amerika iraki háborújáról, a háború valóságának és hazai megítélésének teljesen eltérő perspektívájáról.

A történet főhőse, Billy Lynn egyike a Bravo osztag nyolc megmaradt katonájának, akik harctéri hősiességükért jutalmul Bagdadból hazarepítve rövid diadalmeneten vesznek részt. Óriási médiafelhajtás van körülöttük, hollywoodi producerek filmajánlatokkal csábítják őket, részt vesznek a Dallas Cowboys hálaadás napi futbalmeccsén, amelynek szünetében a Destinys Child lép fel Beyoncéval, és az egész stadion közönsége éljenzi a hősöket. Billynek még egy gyors kaland is összejön egy pomponlánnyal. Ugyanakkor egyre inkább elege lesz az ünneplésből, abból, hogy a hálás amerikai publikumnak fogalma sincs a háborúról, előjönnek benne a harctéri borzalmaknak, bajtársai halálának emlékképei és persze nyomasztja a jövő is, hiszen a turné után máris mennek vissza Irakba…

* A recenzánsok nevét ebben a cikkben is abban a formában láthatjátok, ahogyan azt az egyes személyek a könyvajánlóknál is használják. A teljes nevek az Impresszum alatt olvashatók.