Michael Punke: A visszatérő

Írta : Michael Punke
Eredeti cím : The Revenant
Eredeti kiadás : 2002
Magyar cím : A visszatérő
Fordította : dr. Mátics Róbert
Kiadó : Könyvmolyképző Kiadó
Recenzált kiadás éve : 2016
Terjedelme (oldalszám) : 301
95
Vidd hírét!
 
 

1823, negyven évvel az amerikai függetlenségi háború után. Bár az Unió fokozatosan terjeszkedik nyugat felé, és új államok száma is nő, Amerika középső és nyugati része még érintetlen, feltérképezetlen. Ezeken, a jobbára indián törzsek által lakott területeken próbálnak egyre többen szerencsét, közöttük prémvadászok, akik kemény munkával gyűjtik az állatprémeket, hogy eladhassák őket. Egy kereskedéssel foglalkozó vállalat, a Rocky Mountain Four Company megbízásából, 1823 augusztusában Andrew Henry kapitány vezetésével egy prémvadász csapat felfelé tart a Grand folyón – a mai Dél-Dakota állam területén –, hogy a tél beállta előtt minél nagyobb zsákmányra tegyen szert. A csapat igencsak vegyes, zöldfülűek és tapasztalt prémvadászok egyaránt vannak közöttük. Utóbbiak közé tartozik Hugh Glass, aki ugyan sohasem járt a Missouri felső folyásának vidékén, tapasztalt síksági emberként és profi nyomolvasóként azonban nagy hasznára van társainak.

Mivel a környéken nagyon sok a fehérekkel ellenségesen viselkedő arikara indián, a prémvadászoknak óvatosan kell közlekedniük. Általában két ember előre lovagol, hogy feltérképezze a terepet és felkutassa a lehetséges veszélyforrásokat. Egy ilyen előőrs tagjaként Glass összefut egy bocsaival portyázó grizzly-anyamedvével, és bár sikerül megölnie az állatot, a támadást nem tudja teljesen kivédeni, súlyos sérüléseket szenved. Társai ugyan ellátják sebeit, és egy ideig magukkal is viszik az élet-halál között lebegő férfit, de pár nap múlva Henry kapitánynak be kell látnia, hogy tovább már nem kockáztathatja megmaradt embereinek életét a sebesült miatt. Hátrahagyja a sebesültet két emberével, akik plusz fizetség fejében vállalják, hogy ápolják, majd amikor meghal, tisztességes temetésben részesítik. Megunva elhúzódó agonizálását, a két férfi – Ferguson és Bridger – aljas módon magára hagyja Glasst. Emellett ki is fosztják, nemcsak értékes puskáját és baltáját viszik el, hanem kését és tűzszerszámait is. A súlyosan sérült, ám társai távozásakor éppen magánál levő férfi ott marad egyedül a vadonban, a túléléshez szükséges legalapvetőbb felszerelések nélkül.

Több napos küzdelem után Glassban felülkerekedik az élni akarás ösztöne, így megpróbálja a lehetetlent: eljutni a mintegy 350 mérföldre levő legközelebbi erődbe. Egyetlen dolog, a bosszúvágy hajtja. Mivel tisztában van azzal, hogy előbb rendbe kell szednie magát, ellentétes irányban halad, mint amerre Henry kapitány csapata és a hozzájuk csatlakozni szándékozó Ferguson és Bridger tart, de egyetlen pillanatra sem téveszti szeme elől a célt. Több mint egy hónapba telik, míg sérült lába miatt előbb csúszva-mászva, majd rögtönzött mankóra támaszkodva, végül egy indián segítségével eljut a Fort Brazeau nevű erődbe. Mindeközben nem egyszer az éhhalál szélén van, növényeken, bogyókon él, és csak ritkán adatik meg a szerencse, hogy a szervezete számára oly szükséges fehérjeforrást húsból teremtse elő. Másfél hónapnyi lábadozás után, a közelgő tél veszélyeivel nem törődve, egy voyageur csapathoz csatlakozva vág neki a hosszú útnak: a cél eljutni Fort Unionbe, ahol a tervek szerint Henry kapitány csapatának át kellene vészelnie a telet, és ahol reményei szerint számon kérheti Fergusont és Bridgert aljas tettükért. Az út azonban veszélyes, már csak azért is, mert nagyrészt az arikarák által uralt területeken át vezet, emellett egyéb váratlan eseményekre is sor kerül. Glassnak tehát legalább akkora elszántságról és leleményességről kell tanúbizonyságot tennie, mint a medvetámadás utáni nehéz hetekben, ha bosszújának eleget akar tenni.

Bár Michael Punke könyvének elolvasásában kétségkívül szerepet játszott az Alejandro González Iñárritu által a könyv alapján rendezett mozifilm sajtóvisszhangja és fogadtatása, talán mégsem ez volt az egyetlen ok, ami miatt A visszatérő elolvasása mellett döntöttem. Szerepe volt a döntésben a nosztalgiának is: tinédzserkorom egyik legszebb időszaka volt az, amikor Karl May, J. F. Cooper, Louis L’Amour, vagy egyéb ismert és kevésbé ismert szerzők western- és indiánregényei tették ki olvasmányélményeim egy jelentős részét. Punke regényétől többek között azt reméltem, hogy valamit visszakapok ezeknek a vadnyugati történeteknek a hangulatából, az akkori élményekből. Bár A visszatérő a legtöbb szempontból különbözik fiatalkorom olvasmányaitól, nem bántam meg a döntésemet, hiszen mindenfelé szempontból egy remek vadnyugati történet, amit a magyar kiadás esetében a kiváló fordítói munka tovább erősít.

A szerző bevallása szerint maga a történet a fantázia szülötte, viszont mindent megtett azért, hogy a főbb események tekintetében hű maradjon a valósághoz. Ez valóban így van, Punke nagyon jól ötvözi a fikciót a dokumentarista jellegű részekkel. Ez a kettősség az egész regényen végigvonul, a két stílus kiválóan megfér egymás mellett, a kalandregény-szerű elbeszélési módot jól kiegészítik a cselekmény szempontjából legtöbbször lényeges, néha viszont mellékes, ennek ellenére egyáltalán nem zavaró és nem unalmas, részletekbe menő, aprólékos leírások. Ezek nemcsak hitelesebbé, hanem sok szempontból érdekesebbé is teszik a szerző mondanivalóját. Ez a megállapítás pedig a naturalisztikus, sokszor gyomorforgató leírásokra is igaz – merthogy ilyenekből is van bőven részünk, ezért nem véletlen, hogy a kiadó a könyvet tizenhat éves kortól ajánlja. Utóbbit annyival egészíteném ki, hogy kortól függetlenül az érzékenyebb lelkűek – akik a vér „látványát”, az erőszakot, a szenvedést és a kegyetlenséget kevésbé bírják –, szintén fontolják meg, hogy elolvassák-e a könyvet, mert némelyik leírás tényleg szinte sokkolóan eleven, élethű.

Az érzékletes, magával ragadó elbeszélési stílus a környezetleírásokat és a karakterábrázolást is jellemzi. Legyen szó egy-egy tájelemről, természeti jelenségről, vagy akár egy-egy szereplőről, számomra élvezet volt olvasni Punke leírásait, főként, amikor ezekbe egy kevéske humort is csempészett. A szereplők többségét nemcsak küllemében, hanem jellemét és előéletét tekintve is alaposan megismerhetjük leírásaiból, és nem tudom megállni, hogy ezek közül a kedvencemet ne idézzem: „A férfi, akit Malacnak hívtak, Phineous Gilmore néven született Kentuckyban egy mocskos és szegény farmon. A becenevét nem övezte semmilyen titok: óriási volt és mocskos. Malacnak annyira büdös szaga volt, hogy az összezavarta az embereket. Amikor megérezték a bűzét, körülnéztek, elkezdték keresni a szag forrását, annyira lehetetlennek tűnt, hogy ezt a rettenetes bűzt egy ember eregeti magából. Még a trapperek is, akik pedig nem helyeztek különösebb hangsúlyt a tisztálkodásra, megtettek mindent annak érdekében, hogy Malac hozzájuk képest széliránnyal szemben legyen.” És ez csak egy példa a sok beszédes leírás közül.

Külön említést érdemel a főhős, Glass karaktere, amelyet természetesen sokkal részletesebben ábrázol a szerző, mint bármelyik másik szereplőt, és akinek az alakja nagymértékben meghatározza nemcsak a regény cselekményét, hanem hangulatát, üzenetét egyaránt.  Glass jellemében egyaránt helye van az empatikusabb és az erőszakosabb jellemvonásoknak, amikor a helyzet úgy kívánja, tetteit a megkérdőjelezhetetlen becsület és az emberség vezérli, de nem idegen tőle a mérhetetlen bosszúvágy sem, amely végül a megszállottságát, kitartását, küzdeni akarását is táplálja. Olyan, mint a korszak, amelyben élt, néha vad és könyörtelen, máskor intelligens és emberi.

Akik a könyv mellett a belőle készült filmet is szívesen megnéznék, javaslom, hogy előbbivel kezdjék. Bár lehet, hogy a könyv után a film csalódás lesz. Én legalábbis az olvasás befejezését követően rögtön megnéztem a filmet, és szinte mindenféle szempontból úgy éreztem, hogy elmarad a könyvtől. Még azon a téren is, ami talán a film legnagyobb erősségének tekinthető: a vizuális elemek vonatkozásában. (Ez így lehet, hogy elsőre furán hangzik, de ha valaki jó képzelőerővel rendelkezik, Punke leírásai jóval élménydúsabbak, mint a film egyébként valóban nagyon sokszor lenyűgöző képkockái.) Távol áll továbbá tőlem, hogy megkérdőjelezzem Leonardo DiCaprio Oscar-díjának jogosságát – hiszen el kell ismerni, nagyot alakított egy jól sikerült filmben –, de az általa megformált Hugh Glass teljesítménye mégis sokszor unalmas, ismétlődő erőlködésnek tűnt a könyvbeli Hugh Glass erőfeszítéseihez képest. Annak ellenére, hogy a filmben Glass bosszúvágyának talán sokkal megalapozottabb oka volt, a könyvbeli Glasst hajtó bosszú jóval hangsúlyosabban megnyilvánul, ezáltal adva irányt összes későbbi cselekedetének. Ami a legkevésbé tetszett a filmben, az a cselekmény nagymértékű átírása, megváltoztatása. Bár tiszteletben tartom a forgatókönyvírói szabadságot és azzal is tisztában vagyok, hogy a két műfaj teljesen más szempontoknak próbál megfelelni, sokszor indokolatlannak éreztem a történetben végrehajtott módosításokat, kevés olyant tudnék felsorolni ezek közül, ami ténylegesen hozzájárult volna a filmes élmény növeléséhez. És itt megállnék az összehasonlítással, hiszen egyrészt ez csak az én személyes véleményen, lehet, hogy mások ezt teljesen eltérően látják. Továbbá feltehetően nem sok értelme van a két teljesen eltérő eszközökkel dolgozó műfajt ütköztetni egymással, és a célom nem is a film értékelése volt, hanem a könyvé.

A magyar fordítását gondozó Könyvmolyképző Kiadót külön elismerés illeti, hogy a magyar könyves szakmában eléggé szokatlan módon a könyvet nem filmes borítóval próbálta meg eladni. (Annak ellenére is, hogy a könyv borítója annyira nem szembeszökő és látványos.) Aki szereti a vadnyugati történeteket, annak valószínűleg tetszeni fog az ismeretlen, veszélyekkel tarkított vidéken sokszor esetlenül tapogatózó, de azért elszántan küzdő prémvadászok világa, az a már-már emberfeletti akaraterő és kitartás, amiről Hugh Glass tanúbizonyságot tesz, valamint az az írói tehetség, amivel Michael Punke ezt összegyúrta egy szórakoztató és hiteles regénnyé.


Vidd hírét!