A Nicolas Barreau írói álnéven író, már jól ismert Daniela Thiele soron következő regényének színhelye rendhagyó módon a csodálatos Párizs. Ezúttal minden általánosságot és közhelyet elhagyhatunk, amiről a korábbi regényeinek kapcsán szó volt már (A nő mosolya, Álmaim asszonya, A világ végén megtalálsz). Azonban úgy tűnik, a szerző kifogyhatatlan, ha a szerelemről, Párizsról vagy az imádott nőt becserkésző férfiról van szó.
Az Egy este Párizsban azonban egy kicsit más, mint az előző regények. Nekem valahogy úgy tűnik, hogy a szerző mégsem olyan kifogyhatatlan. Egy kicsit sablonossá kezd válni az, hogy szinte mindegyik regényében egy tipizált férfi nem túl mély lélektani leírásával találkozunk. Ezek a férfiak nagyjából beszoríthatóak egy bizonyos kategóriába: nem tartják magukat túl jóképűnek, nem kifejezetten sikeresek a szerelemben, és mindegyikre jellemző, hogy még ha rejtetten is, de igazi romantikus lélek, aki egy olyan nőt szeret és ebből eredően hajkurász halálosan, akit valójában alig ismer.
Ennek ellenére mégis van valami nagyon olvasmányos ebben a regényben is. Alain Bonnard tehát, mint éppen aktuálisan képben lévő tipizált férfi, egy kis párizsi művészmozi, a Cinéma Paradis tulajdonosa, amelyet néhai bácsikájától örökölt. Nyugodt és kiszámítható élete zavartalan mederben folyik, amikor egy este végre szóba elegyedik a piros kabátos, csinos nővel, aki minden szerdán a tizenhetedik sorban ül, ugyanott. A randevú nagyszerűre sikeredik, boldog folytatást és beteljesülést ígér, Alain türelmetlenül várja a következő szerdát, hogy újra találkozhasson álmai nőjével, azonban a piros kabátos nő nem jön el. És nemhogy nem jön el, hanem fel is szívódik rendesen, és alapvető információk hiányában, mint vezetéknév, telefonszám, pontos lakcím, Alain rémülten veszi tudomásul, hogy esélye sincs megtalálni őt és magyarázatot kérni a tettére. Hacsak…
Mivel többször szóba került az író műveinek kapcsán, nehéz megmondani, hogy a kiszámíthatóság vagy a kiszámíthatatlanság dominál ebben a regényben. Bizonyos értelemben kiszámítható, hogy mi az alapsztori, és annak bizonyos elemei, továbbá az is, hogy nem lehet kiszámítani a történet bonyolultsági fokát vagy a váratlan fordulatokat, tehát a kiszámíthatóság egyben kiszámíthatatlanság is. Így, ennél a pontnál érdemes abbahagyni ennek a latolgatását, és ráhagyatkozni az események sodrására. Főhősünk, Alain élete egy csapásra megváltozik, nem csak azért, mert a piros kabátos nőnek nyoma vész, hanem azért is, mert ezzel egy időben egy híres színésznő keresi meg azzal a kéréssel, hogy filmet szeretne forgatni a mozijában. Az események, ahogy lenni szokott, innen már gyorsabban és bonyolultabban peregnek, újabb és újabb részletek és mellékszálak teszik teljessé a történetet, amelynek közepében egy boldogtalan szerelmes férfi áll.
Az írónak kivételes képessége van ahhoz, hogy a reménytelen szerelem és a gyötrelem állapotában lévő embert, pontosabban férfit a lehető legtökéletesebben megfesse. Az ideges várakozás, tétova gondolkodás, a jelen történéseiből való részleges kiesés, a gépiesség, a gyomorideg, az energiák megsokszorozódása olyan pontos és ismerős árnyalatokban tűnik fel az olvasó számára, hogy szinte állandóan mosolyra késztet olvasás közben. Nem csak azért, mert bizonyos helyzeteiben önmagunkra emlékeztet, hanem azért is, mert képtelenek vagyunk ellenállni az együttérzés erejének, amikor egy szerencsétlenül járt, önjelölt balek tűnik fel ismét a könyv lapjain.
Alain hajtóvadászatot indít a titokzatos lány után, akinek csak a keresztnevét tudja ugyan, de mégis azt érzi, hogy ő az igazi. A realitás és az őrültség határán ügyesen egyensúlyozva a történet hordozza a természetességet, teljesen elképzelhető mindaz, ami megtörténik ebben a szerelmi hajszában. A téves riasztások sorozata, a csalódás és a véletlenek (vagy a sors?) furcsa játéka végül elkerülhetetlen befejezést ad a regénynek. Bár ebben az esetben az események kicsit vontatottabban zajlanak, mint ahogy már megszoktuk Nicolas Barreau tollából. Eddig ez a legterjedelmesebb kötet, mégis az az érzésem, hogy ez lett a leglassúbb. Azt nem mondanám, hogy legunalmasabb, mert nem az, de ha már a fent említettekhez kellene hasonlítani, akkor talán mégis. Valahogy jobban pörgött az eddigi három, amelyekről már írtunk, valahogy frappánsabb volt, és viccesebb is. Lehet, hogy az írónő kezdi felélni mindazt, amit ez a témakör és ez a módszer adni tudott? Minden esetre ettől ez még egy érdekes és olvasmányos történet, a hozzá tartozó méltó befejezéssel. Úgy néz ki, hogy a szerelemmel Párizsban nem lehet melléfogni, főleg akkor nem, ha egy kissé ügyetlen de éppen ettől vonzó férfi a szerelmes. A kellő humorral és eredetiséggel fűszerezve ez a kötet is beleillik a szerző stílusába, és nyilván a könyv borítójáról sem hiányozhat az elmaradhatatlan piros szín és az Eiffel-torony. Alain Bonnard végül csak megérkezik oda, ahová szeretne, útközben pedig történik egy csomó jó és emberi dolog, amely szerethetővé és valóságossá teszi a szereplőket.
Daniela Thiele valószínűleg Párizs szerelmese, a legapróbb részletekbe menően lekövethetőek a helyszínek, az utcák, kávézók, illatok, ízek, szokások. Könyve méltón gazdagítja a romantikus irodalom palettáját, szórakoztató és könnyű olvasmány azoknak, akik hisznek a végzetben és a szerelemben.