Napjaink Amerikája, egy aprócska szépséghibával: a polgárháborúra nem került sor, négy államban (Louisianában, Mississippiben, Alabamában és Dél-Karolinában, azaz a Kemény Négyekben) még mindig törvényes a rabszolgatartás. Ennek kereteit ugyan szigorú törvények szabályozzák, de a visszaélések mindennaposak, ráadásul legális körülmények között szinte lehetetlen a szabadulás. Aki mégis kijut valahogy – többnyire külső segítséggel –, arra az Egyesült Államok Marsallszolgálata vadászik. Ha megtalálják, komoly következményekkel kell számolnia.
Victor a Szövetségi Marsallszolgálat fejvadászaként dolgozik, feladata felkutatni a szökevényeket és átadni a szolgálat embereinek. Ő maga is szökött fekete rabszolga, viszont legtöbb társával ellentétben látszólag szerencsés helyzetben van: beszervezte a szolgálat, így elvileg nem fenyegeti a rabszolgasorba való visszatérés veszélye. Valójában szabadsága relatív és komoly kompromisszumokkal jár. Profi módon végzi munkáját, azonban lelkiismeretével egyre nehezebb szembenéznie.
Legújabb ügye Indianapolisba szólítja: egy Csóka nevű frissen szökött férfit kell megtalálnia. Az ügyhöz mellékelt akta azonban több szempontból is rendhagyó, így Victor gyanakodni kezd. Gyanúja megerősítést nyer, amikor nyomozás közben beépül egy Földalatti Légitársaság nevet viselő rabszolgafelszabadító szervezetbe, és rájön, hogy a tét jóval nagyobb, mint egy újabb szökött rabszolga felkutatása. Ahhoz azonban, hogy a végére járjon a dolognak, olyat kell tennie, amire legvadabb rémálmaiban sem számít: vissza kell térnie a Kemény Négyek egyikébe, és be kell jutnia egy rabszolgatartó vállalat székhelyére. Mégis kockáztatja drágán kivívott szabadságát, hiszen ha sikerrel jár, az alapjaiban rengetheti meg a rabszolgatartás jövőjét.
Ben H. Winters már Az utolsó nyomozó-trilógiával (Gyilkosság világvége előtt, Végső ígéretek, Az igazság határán) bizonyította, hogy nincs híján merész, eredeti ötleteknek, amelyeket kiváló stílusban, intelligens módon képes tartalommal megtölteni és regénnyé formálni. Már-már szépirodalmi igényességgel ír, és a szórakoztatáson túl olyan gondolatokat is képes tolmácsolni, amelyek nem hagyják hidegen a napjaink társadalmi/politikai kihívásai iránt érzékeny olvasókat. 2016-ban megjelent legújabb regénye, a Földalatti Légtársaság e téren is jól illeszkedik a trilógia kötetei által megteremtett keretbe.
A regény egy disztópikus science-fiction némi krimi beütéssel, egy igen érdekes alapgondolatra építő alternatív történelemi háttérrel, amelyen keresztül a szerző komoly erkölcsi kérdéseket boncolgat. És hogy mindezt még jobban átérezhessük, a történetmesélés – akárcsak Winters nagysikerű trilógiájában – itt is egyes szám első személyű. Ez jelen esetben nem is annyira a főszereplővel való könnyebb azonosulást segíti, mint az esetek többségében – ez ugyanis Victor személye és erkölcsileg vitatható döntései miatt nem feltétlenül könnyű, legalábbis az elején nem –, hanem sokkal inkább a regény hátterét jelentő társadalmi kontextusnak az átélésére teremt közvetlenebb lehetőséget. Victor szemszögéből egyszerre hiteles és megrázó az, ahogyan a Winters által elképzelt – a rabszolgatartást fenntartó (déli államok) vagy legalábbis afölött szemet hunyó, a dolgot burkoltan támogató (északi államok) – társadalom működik, az ő kettős helyzetéből adódó személyes élményei pedig arra is alkalmasak, hogy ne csak a rabszolgasorban élők, hanem a rendszer fenntartását vigyázók nézőpontját is megismerjük. (Előbbit elsősorban a saját bátyját és a vele eltöltött rabszolgaéveket mintegy rémálomszerű visszaemlékezésként felvillantó képsorokból, valamint a Kemény Négyekbe való kockázatos visszatéréséből, utóbbit beépített ügynöki munkájának mozzanataiból láthatjuk.) Éppen ebből az összeegyeztethetetlennek tűnő kettősségből fakad Victor személyiségének ellentmondásos volta, és ez indokolhatja az olvasó részéről a bizonytalanságot és a távolságtartást vele szemben.
Bár a regény szereplőinek kidolgozottsága nem rendkívüli (még Victor esetében sem) – ez egyébként nem újdonság azok számára, akik már olvastak a szerzőtől – a regény mégis mikroszinten a legalaposabb, a legkidolgozottabb. E téren egészen részletgazdagnak mondható a történet, a helyenként érdekes, helyenként megindító jeleneteknek, vagy Victor eszmefuttatásainak, élményeinek köszönhetően, és nem túlzás azt mondani, hogy ezen a szinten Winters figyelme szinte mindenre kiterjed. Makroszinten már más a helyzet, ott igazából nagyon sok nem derül ki, Winters csupán annyira helyezi országos vagy akár globális kontextusba a kérdést, amennyi a történet megértéséhez feltétlenül szükséges. Nekem itt volt némi hiányérzetem.
A Földalatti Légitársaság elvileg egy másfél évszázaddal ezelőtt letűnt kor emlékeit hozza vissza napjainkba, aktualitása mégis kísérteties. Itt most nem is elsősorban a faji megkülönböztetésre kell gondolni – bár napjaink Amerikájából erre vonatkozóan is lehet hallani elég negatív példát –, hanem sokkal inkább a XXI. századi modern rabszolgaságra. Aminek ráadásul még az a félelmetes jellemzője is megvan, hogy nagyon sok esetben ez nem annyira egyértelmű (még a szenvedő félként benne levők számára sem), mint Winters regényében vagy mint a 18–19. századi Amerikában – bár sajnos hasonlóra is van bőven példa világszerte –, hanem sokkal burkoltabb, amiből talán a szabadulás is nehezebb. Számomra Ben H. Winters egyértelműen az utóbbi évek nagy felfedezettje, akinek regényei nemcsak kikapcsolódást biztosítanak, hanem komoly, értelmes tartalmat is közvetítenek, amelyeken lehet és érdemes rágódni.