A föld alatti vasút Ben H. Winters Földalatti Légitársasága és Yaa Gyasi Hazatérése után a harmadik olyan regény az elmúlt egy évben általam olvasottak közül, amelynek a rabszolgaság a témája. Ráadásul előbbihez hasonlóan Colson Whitehead regénye is a szökött rabszolgákat segítő hálózatnak, a föld alatti vasútnak állít emléket – kissé más szemszögből és eszközökkel, mint Winters.
A regény főhőse Cora, egy georgiai ültetvényen élő tizenéves rabszolga. Része van minden borzalomban, amit egy fiatal rabszolgalány elszenvedhet – nemcsak gazdája és annak birtokfelügyelője részéről, hanem rabszolgatársai részéről is –, megerőszakolják, kegyetlenül megkorbácsolják, kiközösítik. Különösen azóta nehéz a sorsa, mióta anyja őt hátrahagyva sikeres szökést hajtott végre a Randall-birtokról, amit a lány képtelen megbocsátani neki. Mégis, amikor új rabszolgatársa, az ültetvényre nemrég kerülő Caesar felveti neki, hogy szökjenek meg együtt, Cora nemet mond. Legalábbis addig, amíg a férfi nem beszél neki egy titokzatos szervezetről, amely az államok között kiépített föld alatti vasúthálózat segítségével szökött rabszolgákat menekít a déli államokból északra. Annak ellenére, hogy az ő szökésüket is a föld alatti vasutat működtető jó szándékú emberek segítik, a lebukás kockázata hatalmas. Különösen azután, hogy gazdájuk a hírhedt rabszolgavadászt, Arnold Ridgewayt bízza meg azzal, hogy kerítse elő a szökevényeket. De ő csak az egyik veszély, ami a szökött rabszolgákra leselkedik a XIX. század első felének Amerikájában, nemcsak a déli, hanem az északi államokban is.
Colson Whitehead regénye az amerikai rabszolgaság témájában született számtalan fikciós irodalmi mű egy jól sikerült darabja. Számos részletét világítja meg egy olyan társadalmi jelenségnek, ami legalább két kontinens történelmét változtatta meg gyökerestől. A szerző már rögtön az elején világossá teszi, hogy nem szándéka a finomkodás és az udvarias mellébeszélés, és egy nagyon szemléletes leírással adja meg a hangot: az első fejezetben Cora nagyanyjának történetet meséli el, amiből kirajzolódnak a modern kori rabszolgaság főbb állomásai, egy olyan társadalmi jelenségé, amely pár évszázadon keresztül osztályrészül jutott Afrika több millió lakójának. Fogságba esés, összezártság más rabokkal zsúfolt börtönökben és hajók rakterében, hajóút a távoli kontinensre, a rabszolgatőzsdék megalázó adásvételi gyakorlata, az egyik tulajdonostól a másikig való hányattatott vándorlás, majd jó eséllyel halálig tartó megfeszített munka – ebben volt része Cora nagyanyjának, Ajarrynak is. Az olvasónak e néhány oldal után nem marad kétsége afelől, hogy egy kemény és kegyetlen világba csöppent, ahol a színes bőrű embernek legfeljebb csak vagyontárgyként van értéke, és csak addig, amíg hasznot hajt tulajdonosának. Ezt nyomatékosítják az egyes fejezetek elején szereplő körözések szövegei is, amelyekben egy-egy szökött rabszolgáért kínál pénzjutalmat a gazdája.
A regény nem mentes az erőszakos és véres jelenetektől – amelyek viszont nem válnak öncélúvá. Ezeket némiképp ellensúlyozza a szerző könnyed, olvasmányos elbeszélési stílusa, a dinamikus történetmesélés, illetve a mély üzeneteket hordozó gondolatok. A közben kibontakozó XIX. századi amerikai társadalom képét Whitehead nagy hozzáértéssel, de annyira tárgyilagosan és érzelmektől lecsupaszítva rajzolja meg – elsősorban a nagyon jól eltalált karakterein keresztül –, hogy néha teljesen háttérbe szorul a történet, és az az érzésünk, mintha dokumentumregényt olvasnánk. A legerősebb fikciós részt a regényben talán a szűkebb téma – a föld alatti vasút működésének leírása – jelenti, amelyet a szerző a valóságtól eltérően, föld alatti vasútvonallal és állomásokkal, vonattal és állomásfőnökökkel ténylegesen funkcionáló hálózatként mutat be. Ennek a jelentősége azonban nem az ábrázolásmódban rejlik, hanem a mögöttes tartalomban: ez igazolja, hogy a rabszolgaság nem feltétlenül csak a fehérek és a feketék küzdelme, hanem emberségé és embertelenségé. Az ültetvényeken dolgozó rabszolgák összetűzései, a különböző áskálódások és ármánykodások néha ugyanannyira fájdalmasak, mint a rabszolgatartó fehérek részéről elszenvedett fizikai és lelki sérelmek. A regény karakterei nem attól függően tartoznak a jó vagy rossz oldalhoz, hogy fehér vagy fekete a bőrszínük, hanem hogy mennyire képesek emberként viselkedni. Ennek tükrében Cora karaktere kiváló választás annak szemléltetésére, hogy mekkora kiszolgáltatottság jutott osztályrészül egy támasz nélküli, védtelen rabszolgának. Ugyanígy válik a föld alatti vasutat működtető személyek önfeláldozása és kockázatvállalása a normalitásra való törekvés szimbólumává.
Érdekes a regény szerkezeti felépítése is: a páratlan fejezetek egy-egy személyről szólnak, akik Cora életében vagy szökése alatt meghatározó szerepet töltöttek be (nagyanyjától kezdve, az őt hajszoló fejvadászon és a neki menedéket nyújtókon keresztül anyjáig), a páros fejezetek pedig Cora útját követik nyomon a georgiai ültetvénytől északig. Az utolsó fejezet kivételével ezek címe egy-egy amerikai állam neve – azok az állomások, ahol Cora szökése során megfordul –, és a szinte különálló történetekből nagyon szemléletesen rajzolódnak ki a feketékhez és a rabszolgaság kérdéséhez való viszonyulás különböző fokozatai. Ezek eloszlatnak egy tévhitet is: azt, miszerint a déli államok pokla után az északi államok a feltétlen szabadság földjét jelentették volna a feketék számára. Ezt a gondolatot pedig nem nehéz egészen napjaink Amerikájáig továbbfűzni, és észrevenni, hogy nagyon sok helyzetben burkoltan vagy nyíltan még mindig ott van ennek a nyoma, évtizedekkel a rabszolgaság eltörlése után is a faji egyenlőség sokszor csak egy üres szólam.