Penn Cage-nek felocsúdni sincs ideje az őt ért személyes tragédia után, és máris egy újabb, legalább annyira kemény megpróbáltatással kell szembenéznie: köztiszteletben álló orvos édesapjának a natchezi bíróság előtt, vádlottként kell számot adnia egykori asszisztense és szeretője, Viola Turner halálának ügyében. A vádat képviselő államügyészt, Shad Johnsont nemcsak az igazság kiderítése vezérli, hanem személyes bosszúvágy is: az őt pár éve a polgármesteri tisztségért folytatott versenyben legyőző Penn-nek szeretne törleszteni azzal, hogy Tomot rács mögé juttatja. Penn számára mégis úgy tűnik, hogy apjára nem az államügyész jelenti a legnagyobb veszélyt, hanem önmaga. Bár komoly jogi tapasztalatának köszönhetően Penn sokat segíthetne a tárgyalásra való felkészülésben, Tom nem hajlandó bevenni a fiát a védelem csapatába, és csak ügyvédjével, Quentin Averyvel osztja meg legféltettebb titkait. A Quentin által a tárgyaláson követett taktika egyáltalán nem nyeri el Penn tetszését, folyamatosan az az érzése, hogy apja és idős ügyvédje a vesztükbe rohannak.
Az ügy gyökerei és lehetséges következményei miatt a tárgyalóteremben elhangzottak nemcsak Penn és a Cage család számára lehetnek kellemetlenek, hanem néhány olyan személy számára is, akinek igencsak sok van a rovásán. Nem véletlen tehát, hogy a Dupla Sasok még életben levő tagjai mindennel megpróbálkoznak, hogy elhallgattassák Tomot és a védelem által beidézett tanúkat. Penn-nek tehát nem csak az őrizetben levő apja életéért kell aggódnia, hanem családtagjai – lánya és édesanyja – biztonságáról is gondoskodnia kell, ami még úgy sem könnyű feladat, hogy minden lépésüket testőrök kísérik. Ahogy halad a tárgyalás és lesz egyre élesebb a harc Shad és Quentin között, úgy gyorsulnak fel az események a tárgyalótermen kívül is. A nagy kérdés az, hogy mire a végéhez ér a per, mekkora áldozatot kell hoznia Penn-nek és családjának.
A trilógia előző kötetei
A Mississippi vér Greg Iles Natchez-trilógiájának harmadik, befejező kötete. Az előző rész cselekményének közvetlen folytatása, emellett stílusában és felépítésében is követi az előzményköteteket: az ugyanúgy néhány napba sűrített eseményeket Penn Cage meséli egyes szám első személyben – azt a néhány jelenetet kivéve, amelyekben nem szerepel –; a szerző ugyanolyan aprólékossággal tér ki minden részletekre, mindvégig kézben tartva történetet, kevés teret engedve az olvasói fantáziának. Ahogy korábban is megfogalmaztam, utóbbi nem mindig feltétlenül pozitívum, de valószínűleg szükséges ahhoz, hogy ne csússzon szét a több mellékszálból álló, terjedelmét tekintve is nagy volumenű történet.
Izgalmas fordulatok vagy akciódúsabb jelenetek ebben a részben is vannak, de igazából a harmadik kötetben másvalami biztosítja azt a pluszt, ami miatt én a trilógia legsikerültebb részének tartom: a regény tulajdonképpen egy jogi krimi, vagy ha úgy tetszik, tárgyalótermi dráma, amelynek a lényegi részét a Tom Cage ellen zajló büntetőper teszi ki. Ez pedig jelentős mértékben meghatározza a regény arculatát és jellegét, hiszen ez egy külön műfaj, amit az elmúlt évtizedekben néhányan egészen mesteri szinten műveltek (hogy csak John Grishamet vagy Scott Turow-t említsem). Nem célom senkihez sem hasonlítgatni Greg Iles próbálkozását, de azt hiszem, a Mississippi vérben nyújtott teljesítményével megállná a helyét a legjobbak között is.
Egy jogi krimihez szerintem elsősorban két dolog nagyon fontos: egy érdekes ügy és egy-két kiváló karakter (elsősorban ügyvéd, ügyész vagy vádlott, de akár tanú vagy az ügy szempontjából fontos egyéb szereplő is). Ezek nélkül elég nehéz oly módon visszaadni a tárgyalóteremben (illetve a háttérben) zajló események feszültségét, hogy az olvasó érdeklődését, figyelmét mindvégig fenn lehessen tartani. Az ügy (dr. Tom Cage szerepe Viola Turner halálában) már az első kötet óta adott, és ha valaki számára ez kevésnek, túl banálisnak tűnne, ott van az a társadalmi-politikai kontextus (faji konfliktusok, benne a Klu Klux Klán szerepével, a Kennedy-gyilkosság, a mindent átható korrupció, de érintőlegesen a koreai háború is), ami alapjaiban meghatározza ennek az ügynek a jellegét. A szereplők szintén adottak. És itt most nem elsősorban a trilógia központi karakterének számító Penn Cage natchezi polgármesterre gondolok – bár nyilván az ő szerepe sem elhanyagolandó –, hanem sokkal inkább az egész ügy középpontjában álló apjára, Tom Cage-re, valamint annak fekete ügyvédjére, a tolószékbe kényszerült, de egészen kiváló észjárású és szónoki képességekkel bíró Quentin Avery-re. A két „öregúr” jelleme és alakítása egészen kiváló, de nem elhanyagolható Shad Johnsonnak, valamint Penn anyjának a szerepe sem. És ha már a szereplőkről esett szó: Greg Iles néhány, a korábbi részekben fontos szerepet játszó karaktert (többek között John Kaiser FBI-ügynököt) ebben a részben háttérbe szorít, és attól sem riad vissza, hogy újabb fontos szereplők halálával súlyosbítsa Penn és családja veszteségeit.Bár még sok mindent lehetne írni mind a harmadik kötetről, mind a trilógia egészéről, még csak egyetlen dologra reflektálnék: az első és a második kötet kapcsán is említett Kennedy-gyilkosságra. A második kötet végén azt írtam, jóllehet a Kennedy-gyilkosság máig tisztázatlan ügyének a történetbe való beemelése egy fontos plusz volt, a regény nem eköré épül fel, és valószínűleg ez a folytatásban sem változik majd. Nos, nem tévedtem, a Mississippi vérben alig egy-két rövid említés erejéig kerül szóba a dolog, és azt hiszem, ez így van jól. Ez a regénysorozat túlmutat a Kennedy-gyilkosságon és annak szűkebb kontextusán, és az Egyesült Államok XX. századi történelmének egy olyan keresztmetszetét adja, ami egy lépéssel közelebb visz a világ vezető demokráciája belső ellentmondásainak megértéséhez, vagy legalább megismeréséhez. Greg Iles trilógiája nemcsak a maga több mint 2000 oldalas terjedelmében monumentális, hanem témaválasztását, karaktereit és üzenetét tekintve is.