Egy 2019-es felmérés szerint az oroszok hetven százaléka pozitívan ítéli meg Joszif Sztálinnak a Szovjetunió történetében játszott szerepét. A megkérdezettek 52 százaléka inkább pozitívnak ítélte meg a diktátor tevékenységét, ami a sztálini megtorlások ismeretében elsőre különösnek tűnhet, valójában nem az, hisz például a 18 és 24 év közötti megkérdezettek közel fele nem is hallott a Sztálin nevéhez köthető tisztogatásokról.
E mellett pedig sokan gondolják úgy az orosz társadalomban, hogy a sztálini korszak súlyos emberi áldozatai igazoltak, hisz a generalisszimusz vezetése alatt a Szovjetunió sikerrel vívta meg a Nagy Honvédő Háborút, legyőzve a hitleri Németországot. Azt a háborút, amelynek emléke mindmáig az orosz identitás egyik legfőbb tartópillére. A Krím-félsziget annektálása után az oroszok nagy többségének újfent meggyőződésévé vált, hogy Oroszország újra elfoglalta jól megérdemelt helyét a nagyhatalmak között, a vélt vagy valós nagyhatalmi pozíció tudata pedig átrendezte a Sztálinhoz köthető társadalmi viszonyulás arányait is.
Szasa Filipenko könyve nem kevesebbre vállalkozik, mint annak a megértetésére, hogy miként válhatott normálissá a Föld legnagyobb országának állampolgárai számára egy totalitárius rendszer őrült logikája, amelynek mentén milliók pusztultak el és egy társadalom vált lelki ronccsá. A szovjet ember megalkotásának folyamatában csak az maradhatott életben, aki átlátta magát a sztálinizmus alapszabályain és nem volt híján a túlélései technikáknak.
Még ezen ismeretek birtokában sem volt garantált az életben maradás, hisz a rendszert kiszolgálók tudatában voltak, hogy egyik napról a másikra könnyen a Gulágon vagy a kivégzendők soraiban találhatják magukat. Jörg Baberowski találó kifejezésével élve, ebben a „kollektív elmegyógyintézetben” az emberek elveszítették minden kapcsolatukat a normalitással, társadalmi kötelékeik megszűntek, bárkit bármikor letartóztathattak, börtönbe vethettek, megkínozhattak, átnevelő táborba küldhettek, kivégezhettek.
A Vörös keresztek főhősének férje hadifogságba esik, háborús bűnösnek nyilvánítják, az állandó rettegésben élő Tatjána Alekszejevnának pedig a munkahelyén kerül kezébe a svájci Vörös kereszt hadifogolylistája, amelyen férje neve is szerepel, akiről a háború kitörése óta semmit nem hallott. A fogolycserére javasolt lista az akkor éppen ott dolgozó, rettegésben élő asszony kezébe jutott, így rábukkant férjére, akiről a háború kezdete óta nem hallott. Szörnyű dilemma elé kerül: törölje férje nevét a listáról, vagy kérvényezze a hatóságoktól a cserét, amivel saját ítéletét is aláírná? Az Alzheimer-kórral küszködő, immár Minszkben élő Tatjána Alekszejevna szomszédjába új lakó költözik, akivel megosztja élettörténetét.
Minden adott tehát egy elemi erejű, megrendítő lélektani regényhez, amit a kiadó meg is előlegez, hisz a fülszövegben Dosztojevszkij Bűn és bűnhődésének lelki bugyraiba való alászállásához hasonlítják Filipenkó látomását. A nagy merítési lehetőséget adó alapanyag és a dosztojevszkiji analógia ellenére a szerzőnek nem sikerült megugrani a lécet. Egész pontosan hiányoznak belőle a lélektani folyamatok, a részletes szereplőábrázolások, az egész regényfolyamra a felszínesség jellemző. Pillanatfelvételeket kapunk, miközben a motivációkról, a megnyomorított ember pokoljárásának szintjeiről nem sokat tudunk meg, így kénytelen az olvasó a fantáziája szerint betömködni a szereplők életében tátongó lyukakat. E mellett pedig a szociokulturális környezet bemutatása is sekélyes, elnagyolt, így aki ezzel a könyvvel ismerkedne a sztálinizmussal, biztos, hogy számos kérdésére nem fog választ találni. (Nekik Arthur Koestler Sötétség délbenjét ajánlom.)
A tomboló erőszak naturalista ábrázolása helyén van, időnként hiteles is a Tatjana Alekszejevna, viszont hiányzik belőle az a kötőanyag, ami az olvasót összekapcsolná vele és szenvedéstörténetével. A csúcspontnak szánt lágerbeli filozofikus elmélkedések Istenről és hitről jól mutatják, hogy sokkal több is lehetett volna ebben a könyvben. A Dosztojevszkijjel való párhuzam minden nemében sántít, talán e miatt is voltak túlzott elvárásaim, ám ha az olvasó mellőzni tudja az analógiát, akkor egy valóban letisztult, könnyen olvasható történetet kap, ami talán kedvet csinálhat a korszak, a sztálinizmus és Oroszország mélyebb megértéséhez.