Noriko történetén keresztül közvetetten bepillantást nyerünk a korabeli Japán politikai és gazdasági átalakulásába is, a császárság hatalmának hanyatlásába, a világháború utáni nehéz évek történéseibe. Az Ötven szó az esőről mégsem egy történelmi regény, sokkal inkább egy olyan mű, amely az ártatlanságot és a könyörületet hozza előtérbe.
Az alaptörténet jó. Kimondottan jó. Azon is gondolkodom, hogy simán van olyan jó, mint A lány a vonaton, de – merthogy mindig van egy “de”, ugye? – nem tudtam nem arra gondolni, hogy ez a rövidke történet csupán egy vázlata egy nagyszerű regénynek.
A Szürke Ember-ben nem az a kérdés, hogy ki győz a végén, hanem hogy milyen áron, és legfőképpen az, hogy milyen akadályokat leküzdve. A könyv savát-borsát az akciójelenetek adják, és azokból nincs hiány: közelharc egy repülőgép rakodóterében, hajmeresztő akció az osztrák Alpok jeges oldalain, bámulatos menekülés egy igazán szorult helyzetből Budapesten, macska-egér játék a Szajna partján Párizsban. A műfaj rajongóinak nem lehet okuk panaszra.
A narráció lineáris, egyes szám, harmadik személyű, és McBride nem ugrál ide-oda időben és térben, de az összefüggéseket nem rágja az olvasó szájába, bizonyos dolgokat az olvasónak kell kikövetkeztetni. Ez persze abszolút pozitív tulajdonsága a könyvnek, de a regény az átlagosnál több figyelmet igényel, lehet, hogy néha vissza kell lapozni. Én második olvasásra fedeztem fel minden ízét, zamatát, láttam át világosan, hogyan fűzte egymásba a szerző a szálakat, és minden rááldozott perc megérte.
Minden gondolatomat, érzelmemet felkavarta, és pont azokkal a szavakkal tudnám jellemezni, mint egy valódi hurrikánt: szörnyű, borzalmas, lenyűgöző, brutálisan vad, erős – behunyt szemmel menekülnünk kellene előle, de csak állunk megbabonázva, beszippantva. Az egész szöveg pörög, tolakodva siet, a szemünk szélsebesen halad a sorokon, nincs idő lassítani, átgondolni, hogy be tudjuk-e fogadni az olvasottakat. Csodálkozunk hát, hogy úgy érezzük, nyomja valami a mellkasunkat és nem tudunk mélyeket lélegezni?
A fülszöveg brutális erőszakot, elnyomást és népirtást említ, valamint koponyák és csontok szegélyezte utakat a véráztatta földek mentén, amely a Német Birodalom XIX. század végi kelet-afrikai gyarmatosítási politikájának az eredménye. Mindebből a kollektív szenvedésből Gurnah keveset mutat meg, és azt is olyan szárazon, annyira érzelemmentesen, hogy egy iskolai történelemkönyvbe is több dráma szorul. Gurnah inkább az emberekre fókuszál, és az ő élettörténetükön keresztül ábrázolja a különböző kultúrák és civilizációk összecsapásának egyénekre gyakorolt hatását, a rasszizmus pszichológiáját.
Yishai Sarid regénye eredeti, merész, kíméletlen és tapintatlan, és olyan perspektívából láttatja a múlt eseményeit, amelyből más könyvek egyáltalán nem. A történet főszereplője egy izraeli férfi, aki idegenvezetőként helyezkedik el Lengyelországban, és Izraelből érkező csoportokat kalauzol a haláltáborokban. Így válik az emlékezés hűséges és szorgalmas ügynökévé.
Nem állítom, hogy Connelly az első Haller-regényben grishami szintekre emelkedik, amikor a főszereplője a bírói pulpitus előtt lép színre, de ahogyan az igazságszolgáltatás működéséről, a helyszínekről, a tárgyalás folyamatáról, a tárgyalásnak az érintettekre gyakorolt hatásáról ír, meg ahogyan a teremben elhangzottakat tolmácsolja, mind azt sugallják, hogy Connelly alaposan felkészült, feltehetően több tucat tárgyalást végighallgatott, olyan ajtók mögé is bejárt, ahová bárki nem pillanthat be – és az olvasó ezt a féle kutatómunkát nagyra értékeli, főleg ha ez érezhető a szövegen is.
A regény hangvétele összetett, egyfajta depresszív hangulat jellemzi, amelyet ironikus, vádló, reménykedő színezetek szőnek át. A leírt sorok között erősen érezhető a vád és a csalódottság is, és talán annak a kétségbeejtő gondolatnak az árnyéka is felsejlik, ami azt kérdezi, vajon nem az Ember halt-e meg Auschwitzban.
Stílusát tekintve A csonthárfa dala fantasynek számít, pontosabban a dark és gótikus fantasy közt helyezhetjük el, amely néha a horror határát is súrolja. Úgy a történet, mint a mesebeli mesék helyenként rémisztőek, kegyetlenek, és túl explicitek, emiatt felnőtt olvasóknak ajánlanám. A nyelvezete egyszerű és közérthető, inkább az elbeszélés vontatott, túl lassú jellege okozott nehézséget.
