Jón Kalman Stefánsson regénye egy igazi különlegesség. Írói stílusa, a regény környezete és a szereplők mind hozzá tesznek ahhoz, hogy az olvasónak egy olyan élményben lehessen része, amelyet máshol nem tapasztalhat meg. A gyönyörű és vad táj oldalról oldalra elevenedik meg előttünk, a viharos tenger pedig oly lassan zár körbe, hogy észre sem vesszük: nincs menekvés.
Akik olvasták a Bosch-széria előző két kötetét, azok emlékezhetnek, hogy Bosch azért került a Hollywoodi Rendőrörs Gyilkossági Osztályára, mert valamikor a múltban nem éppen szabályszerűen járt el, amikor elkapta a Dollmakerként elhíresült sorozatgyilkost. Értsd: lelőtte, amikor az egy gyanús mozdulatot tett. Kiderült, hogy nem a fegyveréért nyúlt. A Feslett szőke cselekményének idején az is kiderül, hogy a gyilkosságok folytatódnak, és Boscht azzal vádolják, hogy nem a Dollmakert lőtte le.
A Kétszáz éves szerelem tele van nagy kérdésekkel, amelyek bizonyos részben korhoz kötöttek, mint az, hogy mit jelent élni a két világháború között egy magyar faluban, másfelől meg kortalanok, mint az, hogy mit jelent nőnek lenni, mint jelent szeretni, mi a szenvedély, és mi történik az évszázados titkokkal.
Su Tong letaglózó, sodró erejű regénye megdöbbentően ábrázolja a bűn, szexualitás, erőszak, szaporodás, halál, bosszú, a mindent átható gyűlölet és az önsorsrontó döntések összefonódását. Nem csodálkoznék azon, ha kedvenc festőjét Hyeronimus Boschnak hívnák.
J. F. Cooper nagy hatást gyakorolt „egymástól olyannyira különböző írók egész sorára, mint például Sand, Melville, Balzac, Joseph Conrad és D. H. Lawrence. Befolyása annak ellenére sem csökkent, hogy felrúg szinte minden modern és posztmodern elvet” – írja John McWilliams. Abban, ahogyan a világ az amerikai indiánt mint típust látja, egyetlen írás sem játszott akkora szerepet, mint Az utolsó mohikán. Indokolt volt tehát csonkítatlan, friss újrafordítása és a teljes szövegnek a magyar olvasó elé tárása.
„Én csak néztem értetlenül, mert addig a pillanatig soha nem gondoltam Kingára magyarként, Jarinkára szlovákként, magamra németként” – fogalmazza meg Lilli Hartmann, Kováts Judit legújabb regényének főszereplője a szállóigeszerű mondatot. Ez pedig az „a pillanat”, amikor a Benes-dekrétum kollektív bűnössé kiált ki minden Csehszlovákiában élő németet és magyart. És amikor Európában végre béke van, egy népcsoportnak folytatódik a kálváriája…
Wilfried Wils idős korában napló formájában számol be dédunokájának a második világháború alatti viselt dolgairól – egyszer zsidót bújtat, máskor tevőlegesen részt vesz a zsidók elleni razziában –, amelyeket magyarázni próbál. Hibáztatható-e azért, amiért egy a feje tetejére állt világban élni, túlélni próbál, miközben rátalál a szerelem?
A főhős egy korosodó költőnő, akinek hosszú kihagyás után újabb verseskötete jelenik meg, amely nem nyeri el a kritikusok tetszését, sőt, egy fiatal újságíró gyalázatosan lehúzza a művet. Nina Faber akkor lép akcióba, amikor leltárra hivatkozva lemondják az aznapi felolvasóestet az egyik könyvesboltban. Erlend Loe stílusa ezúttal is kifogástalan, a regény mégis csalódást okozott. Bár értettem az abszurd helyzetek és gondolatok lényegét, nem volt konkrét értelme a műnek.
Viet Thanh Nguyen regényének főszereplője, a név nélküli kétarcú ember, a szimpatizáns időtlen kérdésekre keresi a választ: Azok, akik a hatalomért harcolnak, mihez kezdenek, amikor megszerzik a hatalmat? Mit tesz a forradalmár, ha győzött a forradalom? Azok, akik függetlenséget és szabadságot hirdetnek, miért veszik el mások függetlenségét és szabadságát? Nem talál megnyugtató válaszokat.
Az Agathe a részidőben pszichológusként dolgozó Anne Cathrine Bomann első könyve. Egy fejlődéstörténet, példa arra, hogy idősebb korban is érdemes változtatni, új életet kezdeni.
