Aki nagy történetekre, könnyed vonalvezetésre vágyik, talán inkább hagyja ki. De érdekes lehet, ha valami újdonságra vágyunk, és képesek vagyunk sodródni az árral. És természetesen akkor is, ha nagyon szeretjük Proust műveit, ahol a süteményről lehulló morzsáknak, az ablakon táncoló árnyékoknak komoly emlékidéző szerepük van.
Miről szól Rakovszky Zsuzsa Célia c. regénye? Talán a “lét elviselhetetlen könnyűségéről”, a mai ember “kiharcolt” gyökértelenségéről, a kapaszkodók hiányáról, és e hiány végzetes következményeiről. Arról, hogy egymás nélkül hogyan sodródunk az életben, hogyan porladunk szét nyomtalanul, hogyan lebegünk át súlyos dolgok felett súlytalanul, felelősségek nélkül, következmények nélkül, mert lelkünk mérlegserpenyőjéből kihulltak már a súlyok, s így képtelenek vagyunk saját súlytalanságunkat megkülönböztetni a valóságtól.
Békés és léleksimogató alkotás a Harminc év napsütés mindarról, ami az embert elszomorítja, őrületbe kergeti, kudarcra ítéli, hiszen végül kiderül, hogy éppen ezek a pillanatok lettek azok a létrafokok, amiken felkapaszkodva nézhetjük végül csendes, bölcs mosollyal a kibontakozó, sajátos mintázatot, amit kéretlenül kezdtek el az őseink, és amit mi magunk viszünk tovább a világba.
Az egók harcától, a kiszolgáltatottságban rejlő romlottságtól, a művet át- meg átszövő művészeti utalásoktól, az őrület és a hatalom kegyetlenségétől az egész könyv – a sokféle fantasztikus elem ellenére – valahogy szívszorítóan realista lesz. Mintha azt sugallná, hogy a fantasztikum, mint olyan nem is létezik, csupán nincs elég „antennánk” a dolgok megfelelő megértéséhez és megmagyarázásához.
Az édesapa visszaemlékezései alapján megírt könyv jóval több, mint a világháború utolsó magyarországi napjainak német kiskatonák szemszögéből való felidézése. A nagy totálról csak néha esik szó, a hangsúly Walter tapasztalatain, gondolatain, és jó barátja, egy másik alakulatnál szolgáló Fiete kapcsolatán van. A tinédzserek a háborút akarják megúszni, ők maguk is áldozatai a tomboló őrületnek.
Az abszolút kereséséről, elérhetetlenségéről az írásbeliség megjelenése óta számos történetet jegyeztek le. Az odavezető utat ki-ki személyisége és érdeklődése alapján vélte megtalálni: volt, aki vallásos révületben, volt, aki a tudományban, mások a tökéletes szerelemben vagy bódult utazásokban. Az összes történet közös jellemzője az, hogy kivétel nélkül mind kudarcra ítélt vállalkozásokról számolnak be.
Családi- és történelmi regény, úgy mutatja be ezt a korszakot, hogy az író közben elmeséli a saját- és a családja történetét. Nem ez a tény teszi azonban különlegessé a művet, hisz mások is írtak már erről az időszakról, talán nem is különbözik a történetük sem olyan nagyon, ami viszont meglepő és a legfontosabb motívum ebben a történetben, hogy tabuk nélkül mesél. Nem kertel és köntörfalaz, nem szépít, nem körülír, hanem kimondja azt, amit megélt.
Gabriel García Márquez korai, magyarul még soha nem publikált kötete „nosztalgikus” visszatekintés mindazok számára, akik megélték a könyvben felelevenített korokat. Azoknak, akik nem – tanulságos utazás a múltba. Olyan események, amikről olvastunk valahol, olyanok, amiket az öregek meséltek, vagy olyanok, amik velünk estek meg. De mindenképpen olyanok, amelyek átszabták a világot, megváltoztatták a körülöttünk lévő teret, és – akár apáink, nagyapáink révén – beleszóltak az életünk alakulásába.
A könyv témája az áttelepültek élete, a befogadó országgal szembeni ellenérzései, a másodgenerációsok alkalmazkodási nehézségei, ezzel együtt a generációs konfliktusok. Fontos még a környezet által gyakorolt hatás az ember értékrendjének kialakulásában. S miközben erre fókuszál a szerző, valami rejtélyes módon mégis az derül ki, hogy a gyökértől az ágig egyenes út vezet.
McCarthy az egyik legmegosztóbb szerző, akit valaha olvastam. A prózája első ránézésre szikár, olvasni nehéz – ugyanakkor a könyv lapjairól visszaköszönő képek színesek, elevenek, magukkal ragadnak. A témát és annak tálalását illetően a határokat feszegeti. A főszereplője egy sorozatgyilkos, de a szerző a történet előrehaladtával eléri azt, hogy az olvasóban a Lester iránt érzett undor és megvetés valami megállíthatatlanul feltörő szánalommal és sajnálkozással vegyüljön, és ezzel már-már az olvasót hozza kényelmetlen helyzetbe.
