1821. december 13-án született Rouenben. Tanulmányait szülővárosa gimnáziumában folytatta, már diákkorában megmutatkozott tehetsége, novellákat, cikkeket írt, diáklapot szerkesztett. Szülei orvosnak szánták, a fiatal Flaubert azonban a párizsi egyetem jogi fakultására jelentkezett, ahol hamarosan a fiatal írók és művészek körének tagjává vált. Ekkor született meg benne az elhatározás, hogy író lesz, tanulmányait félbeszakította. Apja halála után, 1846-ban véglegesen Croisset-ban telepedett le. 1848 februárjában a forradalom kitörésekor Párizsba sietett, ahol barátjával, Louis Bouilhet-val a költővel az események megfigyelője volt. Néhány nagyobb utazás (Itália, Egyiptom, Törökország, Görögország) után fejezte be első jelentős művét, a Szent Antal megkísértését, azonban barátai tanácsára nem publikálta.
Öt évet dolgozott a Bovaryné c. regényén, majd számos átdolgozás után, 1856-ban jelentette meg. A regény miatt perbe fogták csakúgy, mint Charles Baudelaire-t. A bíróság mindkettőjük alkotását megbélyegezte. Az volt a bűne, hogy hidegen, tárgyilagosan elmesélte, hogy a nyomasztóan kicsinyes vidéki polgári létben egy orvos felesége, Bovaryné, romantikus ábrándjai közepette nem bírta elviselni a kisszerű életet, és a kitöréshez -egyéb útja nem lévén-, a férjének két ízben való megcsalását választotta. Az asszony felismervén, hogy szeretői a férjéhez, a szomszédjaihoz hasonlóan kisszerűek, kiürült lélekkel, lehetetlenné válva maga előtt az öngyilkosságba menekül. A szerző bemutatta a polgárok kicsinyes, ostoba voltát, pofont adott a romantikusoknak azáltal, hogy illusztrálta, nincs mód a romantikára, ráadásképp nem is ítélte el a reménytelen kínszenvedésben házasságtörés vétségébe esett asszonyt. Rá nem sok időre a Bovaryné megjelenésével jelölték a modern regényirodalom kezdetét, míg Baudelaire feltűnésével a modern költészetet. A magukat realistáknak mondók egyszeriben Flaubert-t tekintették mesterüknek, aki perbe fogott íróként vált egyik napról a másikra híressé. Sainte-Beuve ezzel a felkiáltással fogadta: „Anatómusok és fiziológusok, lépten-nyomon belétek ütközöm!”
„Karthágói regényén” a Szalambón (1862) és az Érzelmek iskoláján (1869) szintén öt-öt évet dolgozott, s újabb öt év múlva adta ki harmadik, átdolgozott változatában a Szent Antal megkísértését (1874). Három hosszú elbeszélését (Egy jámbor lélek, Irgalmas szent Julián legendája, Hérodiás) könyv alakban Három történet címmel adta ki 1877-ben. Utolsó éveiben Bouvard és Péruchet c. regényén dolgozott, a befejezetlen regény halála után jelent meg. Balzackal, Sanddal vagy Dumas-val összehasonlítva nem nevezhető termékeny írónak. Ő maga is hangoztatta, hogy lassan és nehezen dolgozik, leveleiben ezt „stílusgyötrelmeknek” nevezte. Egy-egy kifejezést napokon át gyötrődve keresett, és nagyon bántotta, hogy első regényében minden figyelmessége ellenére benn felejtett egy kettős genitivust.
A kritika hamar felismerte, hogy Flaubert-nél ciklikusan váltják egymást a modern korban játszódó regények és a történelmi múltat felidéző romantikus művek. Flaubert fiatalkori írásainak kiadása után igazolódni látszott a saját romantikája ellen küzdő íróról szóló tétel. Valójában Flaubert Gyergyai Albert szavaival: „Tulajdonképpen, amíg él, végig romantikus marad, s pro vagy contra minden művét a lényeges romantika inspirálja.” A Bovaryné „a romantika summája és paródiája is egyben, mint ahogyan Don Quijote is támadás a lovagregény ellen s ugyanakkor az utolsó és legszebb lovagregény”. A Szalambo c. regénye is ennek a tükrében értelmezhető a mitikus, valós elemeiben és délibábos Kelet-képével, amelynek eredete a kamaszkor és az ifjúság ábrándvilágjának mélyrétegeiben gyökeredzik. Az Érzelmek iskolájában Frédéric Moreau történetével Flaubert egy egész nemzedéknek és a „veszett illúzióknak” szeretett volna emléket állítani. A Bouvard és Pécuchet szerzői megfogalmazás szerint „bolondos kritikai enciklopédia-féleség” amelynek már nincsenek hősei, csak nyilvánvaló vagy éppen sejthető, ellentmondásos tanulságai.
Flaubert sikerének egyik titka az általános polgári kiábrándulás volt. A 49-es forradalmak bukása után a polgárság jobbik része eljutott ahhoz a felismeréshez, hogy a polgárság nem alkalmas a francia forradalom óta szentnek számító polgári eszmény megvalósítására, és elképzelésük sem volt a hogyan továbbról. Úgy érezték, elkövetkezett a dekadencia kora. A kor életérzését Flaubert találta telibe, hangot adva az eszménytelenségnek, a kilátástalanságnak, az elsivárodott életnek. Művészetének egyebek mellett két jellemzőjét lehet kiemelni: az egyik az, hogy a Bovarynéban, az Érzelmek iskolájában és az Egy jótét lélekben a hétköznapiságot a maga köznapi drámáival kiemelte az irodalmon kívüliség állapotából, bizonyítva ezzel, hogy az elbeszélt történetnek nem föltétlenül kell „regényesnek” lennie. A másik az, hogy a prózát nem volt hajlandó „kötetlen beszédnek” tekinteni. Olyan stíluskövetelményeket támasztott vele szemben, amilyenekre előtte senki nem gondolt. Vágyálma, hogy olyan könyvet írjon, amely téma nélküli, csak stílusa van, ugyan nem valósulhatott meg, a századvég kezdő íróit viszont arra sarkallta, hogy egyfelől maguk is szembenézzenek a témaválasztás, a regényesség és a cselekményesség kérdésével, másfelől tudatosítsák magukban a stílusnak a prózai műfajokban lehetséges sajátos funkcióját.
Közismert, hogy szenvedélyesen ostorozta, gúnyolta a „sekélyes gondolkodású” polgárt. Ez azonban a művész ítélete volt, életvitelében Flaubert megmaradt polgárnak. Ahogy egyik levelében írta, a művésznek „két részre kell osztania életét: polgárként kell élnie, félistenként gondolkodnia.”
Forrás: Pál József (főszerk.): Világirodalom, Akadémiai Kiadó, Budapest, 2005. | Szerb Antal: A világirodalom története, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1962. | enciklopedia.fazekas.hu | literatura.hu