Reinhardt és Kristine Ris szokásos vasárnapi sétájukat teszik a lindei erdőben. Az erdő irányából egy zaklatottnak tűnő férfi siet el mellettük. Nem sokkal később a fák alatt a fiatal pár egy deréktól lefele meztelen gyerek holttestére bukkan. Azonnal jelentik a rendőrségnek az esetet, ezt követően pedig Konrad Sejer felügyelő, és fiatal társa, Jakob Skarre száll ki a helyszínre. Jóllehet a gyerek halálának oka egyelőre ismeretlen, az már első ránézésre kétségtelen, hogy a nyolcéves Jonas August pedofil áldozata lett.
A két nyomozónak nincs könnyű dolga, hiszen olyan bűnesettel állnak szemben, amellyel a térségben nem igazán találkoztak még: így egyrészt nehéz az elindulás a tettes felderítésében, másrészt viszont a közfelháborodás és az emberekben uralkodó félelem gyors felderítést sürget. Jóllehet a Ris-házaspár elég jó személyleírást adott az általuk látott férfiról és autójáról, a nyomozás mégis olyan, mintha tűt keresnének a szénakazalban. Mindössze néhány apró nyomra bukkannak: a fiú iskolatársai számolnak be egy fehér autós férfiról, akit gyakran láttak az iskola környékén várakozni. Még mielőtt azonban bármiféle jelentős előrelépést könyvelnének el, újabb gyerek tűnik el: a tízéves Edwin Åsalid. Természetesen mindenki arra gondol, hogy ő a pedofil gyilkos következő áldozata. A nyomozók dolgát nehezíti, hogy a holttest nem kerül elő, és a közelgő tél miatt kevés az esély, hogy tavasz előtt rábukkannak. Sejer és Skarre tanácstalan, a nyomozás pedig zsákutcába fut…
Az Aki mást szeret Karin Fossum nyolcadik Sejer-regénye. Norvégiában 2007-ben jelent meg, Magyarországon 2012-ben látott napvilágot a Scolar Kiadó gondozásában. A történet vitathatatlanul magán viseli a norvég írónő bűnügyi regényeire jellemző stílusjegyeket, azonban a bűnügy és a nyomozás vonatkozásában az általam eddig olvasott Fossum-krimik közül a legminimalistább, már-már szinte nem is krimi. Ha Fossum valamelyik regényére érvényes az a kijelentés, hogy számára a bűnügy másodlagos, szemben a szereplők – köztük a gyilkos – lelkivilágával, akkor erre különösen igaz. Egy-két kihallgatás, néhány nyom ellenőrzése – nagyjából ennyiben kimerül a nyomozás. Ezzel szemben az egész regény egy nagy belső vívódás, egy moralizálás elsősorban a pedofília témája kapcsán. Az érvelés egyik végletén Sejer felügyelő áll, aki nehezen képes elfogadni egy pedofil cselekedeteit és indítékait – ugyanakkor mindenképpen meg szeretné érteni azokat –, a másik végleten fiatal társa, Skarre felügyelő, aki viszont a dolog orvosi hátterét – a lehetséges múltbéli traumákat – próbálja hangsúlyozni. És ott van kettejük között maga a gyilkos, a pedofil férfi. Az ő belső vívódása, lelkivilága igen jól kiegészíti a két nyomozó diskurzusát, és ez a hármas serkenti gondolkodásra az olvasót. Mert Fossum valamit mesterien művel: nem ítélkezik, nem próbál befolyásolni, hanem felsorakozatja a különböző álláspontokat, és az olvasóra bízza a döntést.
A pedofília témáján túl kapunk egy jó adagot abból a társadalomrajzból, amit nemcsak Fossum, hanem a skandináv szerzők többsége olyan komoran és mellbevágóan tálal regényeiben. Előbb Reinhardt és Kristine Ris tartalmatlan és nyomasztó házassága – a fölényes, önző, birtokló, és már-már erőszakos férfi, illetve a visszahúzódó, félénk, de belül mélységesen megundorodott és lázadó nő kontrasztjába öntve –, majd a gyerekét egyedül nevelő Tulla Åsalid, Edwin édesanyjának élete – aki majomszeretete és akaratgyengesége miatt közvetlenül is felelősnek mondható közel kilencven kilós kisfia korához méltatlan életviteléért, ugyanakkor viszont maga is áldozat egy szélhámos férfi karjaiban. Aztán ott van a pedofil gyilkos, akinek gyerekkorát szintén családi traumák árnyékolják be, és félszeg felnőttkori magányában még a börtönbüntetés biztosította „társaság” is megváltásnak tűnik. Végezetül pedig ott vannak a tizenéves gyerekek, akik szinte gyerekcsínynek fogják fel egy olyan tettüket, amely valójában súlyos következményekkel jár, és mélyen ott hordozza magában a nevelés – ezáltal a szüleik, és közvetetten az egész társadalom – kudarcát.
Az Aki mást szeret pontosan illik abba a sémába, amit maga az írónő fogalmazott meg regényeiről egy interjúban: nem feltétlenül krimi, legalábbis nem a bűncselekmény és nem is Sejer felügyelő kapja a legnagyobb hangsúlyt, utóbbit csak annyira szerepelteti Fossum, amennyire szüksége van rá az ügyek felderítéséhez. A fókusz mindig az átlagemberekre kerül, akiket kivételesen erős ábrázolással jelenít meg, arra keresve a választ, hogyan lesz a vidéki közösség egyszerű tagjából hidegvérű gyilkos, mi késztet egy teljesen hétköznapi embert arra, hogy szörnyeteggé váljon. És ebben Karin Fossum tényleg kiemelkedő, talán a skandináv krimiszerzők közül a legjobb.