A Baby Jane a népszerű finn írónő, Sofi Oksanen második regénye. A könyv Finnországban 2005-ben jelent meg, magyar fordításban 2012-ben adta ki a Scolar Kiadó. A regényből két leszbikus lány különös kapcsolatának történetét ismerhetjük meg, egyikük szemszögéből, akinek nevét nem tudjuk meg. Az egyes szám első személy ellenére nem az elbeszélő van a középpontban, hanem barátnője, Kormi, a város egykor menő leszbije, akit valaha minden lány meg szeretett volna kapni. Kettejük kapcsolata e regény, amelyet azonban Kormi személyes drámája foglal nagyon erőteljes keretbe.
A két lány szerelmét súlyos depressziójuk árnyékolja be, amely Kormi esetében kemény tünetekkel jár: a lány napközben évek óta nem jár ki lakásából, csak este merészkedik ki néha, akkor is csak taxival utazva, irtózva a tömegközlekedés nyújtotta kiszolgáltatottságtól. Bevásárlásait legjobb barátnője és exnője, Bossa intézi, ő pedig gyakorlatilag besötétített nappalijában ágy-tévé-könyvek hármasában éli az életét. Mivel betegségük miatt nincs állásuk, hogy gyógyszereiket kiválthassák és fenntartsák magukat, szexuális szolgáltatásokkal próbálnak pénzt keresni: Kormi – „isteni hangján” – telefonon keresztül szórakoztatja a klienseket, barátnője pedig használt fehérneműket postáz az újságokban feladott hirdetéseikre jelentkező perverz megrendelők igénye szerint. A biznisz beindul, a két lány élete anyagilag is talpra áll, és már-már minden idillinek tűnik, azonban egyre gyakrabban bukkan fel életükben Bossa. Egy különös kapcsolati háromszögben zajlik az életük, azonban Bossa jelenléte egyre több indulatot kelt mesélőnkben, és óhatatlanul is bekövetkezik a robbanás. Ebből még van visszatérés – jóllehet már semmi sem lesz olyan mint régen –, de Kormi élete megállíthatatlanul sodródik a tragédia fele, amelybe önkéntelenül belerántja főhősünket is…
A Baby Jane erőssége elsősorban a témaválasztásában rejlik. A két lány szerelmi története több szempontból is tabutémákat feszeget: egyrészt a depresszióban szenvedő fiatalok – az ún. Prozac-nemzedék – kilátástalanságát, másrészt a homoszexuális közösségek zárt, érzelmektől túlfűtött világát villantja fel. Az írónő a rá jellemző impulzív, nyílt és szókimondó stílusban egy olyan – kétszeresen is – zárt világba kalauzol el, amelyről a mindennapi életünkben kevés szó esik, akkor is általában előítéletek, indulatok és sajnálkozó/lesújtó vélemények mentén. Akár személyes élményeiből meríti a könyveiben megrajzolt élethelyzeteket, motívumokat, akár fantáziájára támaszkodik, az kétségtelen, hogy Oksanen minden finomkodástól mentes stílusa mindenképpen magával ragad. Nem lehet csak úgy elmenni hősei mellett – jóllehet nem foglalkozik különösebben a karakterek megrajzolásával és a Baby Jane sem a nagyszámú szereplőjével emelkedik ki –, el kell gondolkodni az általa felvonultatott élethelyzeteken, még hogyha ezek néha túlságosan is vázlatosan vannak megrajzolva.
Mindezeken túl mégiscsak volt egy nagy hiányérzetem a Baby Jane olvasásakor. Lehet, hogy csupán én helyeztem túl magasra a mércét a Tisztogatás olvasása után – az volt az első általam olvasott Oksanen-regény –, az is lehet, hogy férfiszemmel és heteróként a könyvben leírt élethelyzetek, a női lélek ilyenszerű ábrázolásai túl tömények és idegenek voltak számomra, az viszont tény, hogy a Baby Jane nem volt rám annyira mély hatással, nem éreztem azt az átütő erőt, ami az írónő nagysikerű regényéből sugárzott. Pedig, mentségemre legyen mondva, mindenféle előítélettől mentesen – sőt mondhatni, mindenre nyitott kíváncsisággal – vettem kézbe a könyvet. Mégis úgy éreztem, hogy valami hiányzott, talán túlságosan is felületesnek tűnt az egész regény – sem a depresszió, mint betegség, sem a melegek világának mélyére nem kalauzol el –, mintha csak átsiklott volna rajta a szerző. Nyilván elhanyagolható, hogy az általam oly sokat emlegetett Tisztogatás időrendi sorrendben nézve Oksanen harmadik regénye, és már egy olyan kiforrottságot tükröz, amit sem a Sztálin tehenei, sem a Baby Jane esetében nem érzékelhető. E két utóbbi egy tehetséges, ámde tapasztalatlan huszonéves lány szárnybontogatásának példái. A Baby Jane-ben ugyan már túllépett az első regényében oly zavaró és fárasztó szétszórtságon, csapongáson, a történetmesélés sokkal összeszedettebb, követhetőbb, mégis hiányzott az a társadalomrajz – jóllehet vannak utalások a depressziós betegek és a leszbikusok társadalmi megítélésére –, amit Oksanen másik két regényének nagy erényei közé tartozik. Hiányzott az a kettősség, amit a Sztálin tehenei esetében a három nő sorsa és a Szovjetunióba kebelezett Észtország jelenít meg, a Tisztogatásban pedig a két nő élete és a nőkkel szembeni erőszak, valamint a kommunista diktatúra között húzódik. Persze, a Baby Jane – a másik két regénnyel ellentétben – nem Oksanen trilógiájának a része, hanem különálló mű, mégis, férfi olvasóként úgy érzem, hogy a finn írónő könyveiben oly erőteljesen megnyilvánuló női lélek- és sorsábrázolás sokkal könnyebben emészthető a történelmi/társadalmi/politikai háttérbe ágyazva.