Anyja, Anita tragikus halálát követően az addig is visszahúzódó Norma Ross teljesen egyedül marad. A lány magányának talán legfőbb oka mágikus, a külvilág előtt titkolt tulajdonsága: az akár napi egy méter növekedésre is képes haja mondhatni varázserővel bír, kifinomult detektorként érzékel mindent a környezetében – az emberek lelkivilágát, szándékaik természetét, sőt még egészségügyi állapotukat is –, ezt pedig nyilván szeretné titokban tartani. Magára maradva, a lány szeretné kideríteni anyja gyanús halálának körülményeit, ebben pedig egy tárolóhelyiségből előkerülő fotók, videók és naplórészletek segítik.
A szálak anyja legutolsó munkahelyéhez, egy családi fodrászszalonhoz vezetnek, ahol Anita gondoskodott az ügyfelek által olyannyira óhajtott ukrán póthaj beszerzéséről. Norma dolgozni kezd a szalonban, ez pedig látszólag mindkét félnek előnyös: a lány azt reméli, hogy sikerül többet megtudnia anyja haláláról, a szalon tulajdonosai pedig abban bíznak, hogy Norma ismeri az ukrán haj forrását és segít leküzdeni az utánpótlásban akadó gondokat. A lány előtt szép lassan feltárul a szépségipar egyik árnyoldalának számító gyanús hajkereskedelem világa, mi több, betekintést nyer a szalont működtető család egy másik illegális üzletének, a nemzetközi béranyahálózatnak a részleteibe is. Egyre jobban elhatalmasodik rajta a paranoia, és lassan csupán az a kérdés, hogy védtelen fiatal nőként képes-e megvédeni magát, és eljön-e esetleg az a pillanat, amikor ő maga is ennek a kegyetlen iparágnak a járulékos veszteségévé válik.
A Norma a nagy sikerű finn írónő, Sofi Oksanen ötödik regénye, amely hazájában 2015-ben, magyar fordításban 2016 őszén jelent meg a szerző többi regényét is gondozó Scolar Kiadónál. Aki olvasott már Oksanentől bármit is, azt tudja, hogy regényeinek főhősei kivétel nélkül nők, az általa boncolgatott témák, a nyíltan vagy burkoltabban megfogalmazott állásfoglalásai, kritikái pedig erőteljesen feminista beütést kölcsönöznek műveinek, és nem ritkán tabukat feszegetve.
Nincs ez másképp a Norma esetében sem, a főhős, Norma Ross személye kiválóan alkalmas a szépségipar és az életet üzletként kezelő „csecsemőgyárak” működtetői áldozatának a szerepére. Mi több, nemcsak Norma, hanem a könyvben felbukkanó fontosabb női szereplők többsége (Norma anyja, Anita; annak barátnője, Helena; vagy utóbbi lánya, Marion) valamilyen szinten áldozatai ennek a férfiak által dominált világnak. Érdekes módon sohasem zavart a sokszor nyersen szókimondó, és talán néha túlzottan egyoldalú stílusa, amivel Oksanen a regényeihez választott témákat tálalja, férfi olvasóként legfeljebb nehezebben tudtam azonosulni egy-két dologgal, vagy csak egyszerűen nehezebb volt megérteni őket. (Mint például a Baby Jane című regénye esetében is néhány dolgot.) Ehhez valószínűleg nagymértékben hozzájárult, hogy a szerző mindig képes volt valami olyant nyújtani regényeiben, amitől azokat szívesen olvastam. Leginkább annak a társadalmi, politikai vagy történelmi kontextusnak az átütő erejű ábrázolása ragadott magával, amiben elhelyezte legtöbb regénye cselekményét – a kelet és nyugat sajátos összefonódása (előbbit általában a Szovjetunió részeként, majd a függetlenség után annak árnyékában élő Észtország, utóbbit Finnország jelentette) –, de jó érzékkel megrajzolt karaktereit is a pozitívumok között említhetném.
A Norma esetében igazából mindkettő hiányzik. A regény Finnországban játszódik (pár kisebb, többnyire naplórészletekben felbukkanó múltbéli jelenettől eltekintve), és így elmarad az említett kettős történelmi háttérrajz. Akárcsak a Baby Jane esetében, talán itt is ezt hiányoltam a leginkább, az említett regényről szóló cikkem zárógondolata itt is teljes mértékben érvényes: „a finn írónő könyveiben oly erőteljesen megnyilvánuló női lélek- és sorsábrázolás sokkal könnyebben emészthető a történelmi/társadalmi/politikai háttérbe ágyazva.” Bár el tudom fogadni a szerzőnek egy interjúban mondott szavait, miszerint mindenkit érdekel Észtország múltja és az elmúlt ötven-hatvan év történelmébe ágyazott történetek, így néha szükség van más típusú regényekre is. A szereplők vonatkozásában viszont nem igazán van magyarázat, a Norma szereplői egyszerűen túl felszínesen megrajzolt karakterek ahhoz, hogy ők legyenek a regény erősségei.
A Normában persze vannak újszerű dolgok is Oksanen eddigi regényeihez képest. Ezek közül leginkább a krimiszerű történetvezetést, valamint a mágikus realista szálat érdemes kiemelni. Előbbi kétségkívül feszültebbé, izgalmasabbá teszi a több szálon futó cselekményt, viszont akkora húzó ereje nincs, hogy a hátán vigye a regényt. Utóbbi pedig szerintem inkább hátrányára, mint előnyére válik az amúgy teljesen életszerű, és komoly társadalomkritikát is megfogalmazó történetnek. Mivel a mágikus elemnek meghatározó szerepe van, szervesen kapcsolódik az alaptörténethez, a kettő nem elválasztható egymástól, így együtt kell szeretni vagy nem szeretni őket. Bizonyára vannak olvasók, akiknek a valóság és fantasztikum ilyen formájú keveredése bejön, nekem személy szerint ebben az esetben sehogyan sem passzolt a kettő.
Jóllehet kedvelem a finn írónő írásait, az egyértelmű, hogy nem a Norma lesz a kedvenc Oksanen-regényem. Azzal természetesen tisztában vagyok, hogy hiba volna minden regényét az eddigi életműve csúcspontjának számító Tisztogatással összemérni, de azért titokban mindig ott van a remény, hogy visszaköszönnek a magyarul 2010-ben megjelent, többszörösen díjazott regényének olvasmányélményei.