Daniel Bănulescu könyvére, amint kézhez kaptam, először a szüleim csaptak le. Merthogy ők érték azt a kort, amiről a regény szól: a román diktátornak, Nicolae Ceușescunak korát. Most, 2017-ben legalább háromféle csoportról beszélhetünk ezzel kapcsolatban: az a generáció, aki fiatalként és/vagy középkorúként élte végig az „aranykort”; azok, akik, mint én is, gyermekként, tompítottabb formában tapasztalták meg; illetve azok, akiknek mindez már történelem. Sőt, a 21. század sodrásában, amikor naponta írják felül egymást az események, már szinte régmúlt: a pazarlás, a fogyasztói társadalom agymosása miatt elképzelhetetlen szituáció. Hogy valóban létezett az, hogy egy embernek napi negyed kenyér, havi fél liter olaj járt… Hogy az önkiszolgáló boltok polcain ásványvíz és néhány fajta konzerv volt a választék… Hogy a csoki világoszöld színű volt (ha volt), manapság ezt pisztácia íznek neveznék, akkor tudja a fene, mi lehetett benne. Sokáig úgy tudtuk, hogy a fagyasztott csirkének legkevesebb öt lába és négy szárnya van, és a borjúhús csak halfejjel együtt ehető… Hogy elektromos energia csak nappal kell, mert akkor nem szükséges. (Mint a klasszikus skót viccben: – Édesapám, kibonthatom a cukrot a teához? –Nem, fiam, mert akkor hamar elfogy.)
Szándékosan említettem ezeket a kirívóan groteszk eseményeket, mert akadt jó is elvétve, hiszen gyermeki, homo ludens-énünk talált vad-romantikusat, izgalmasat minden helyzetben. De az az állapot, amiben leledzett az ország több évtizeden keresztül, az már egy valóságon túli, groteszk állapot volt… Egyenesen népmesei. Valami olyasmi, amiről, ha csak hall az ember, a fikció világába sorolja. Valahogy úgy, mintha egy afrikai törzsről hallgatna meséket. Jó-jó, persze, egyszer volt, hol nem volt, igaz sem volt… És akkor még nem emlegettem fel azokat a dolgokat, amelyek nem abszurd, hanem egyenesen tragikus helyzeteket szültek: az erőszakos államosítás, a falurombolás, a besúgórendszer…
Hát ezért kapták ki kezemből a szüleim gyorsan ezt a könyvet, de ugyanolyan gyorsan le is tették. Mert messze nem teljesült az az olvasói elvárás, amit a könyv címe, témája ébresztett. Édesapám egy megkésett polihisztor, de autodidakta módon. Tudása hatalmas olvasottságából származik elsősorban, nem a tanulmányaiból. Szeretném, ha akkora magyar- és világirodalmi olvasottságom lenne, mint neki. Mondom: de hát édesapám, avantgárd, posztmodern, szürrealizmus, Bulgakov… – Ennek, fiam, semmi köze ezekhez, ez így olvashatatlan… – De édesapám, pozitív kritikák, ösztöndíjak… Egy írónak el kell döntenie, fiam, hogy kinek akar írni: a kritikusoknak vagy az olvasóknak. Vita lezárva, pont. Édesanyám nagy keresztrejtvényfejtő, az empátia mintaképe, élettapasztalata óriási: kulák szülők gyermeke, majd elárusítónő több mint 40 évig. Háta mögött a Ceaușescu-korszak minden feketepiaci, „pult alatti” keserű tapasztalatával, nyomorával. Igaza van apádnak, fiam, ez a regény olvashatatlan. No, nem baj, jövök én, a bölcsész végzettségemmel és a mindenféle szakirányú olvasmányaimmal, majd én átrágom magam rajta. Hát átrágtam…
Elmesélni nem tudom, konkrét cselekménye nincs, úgyhogy spoiler-veszély nem áll fenn. Nagyjából tényleg annyi, mint ami a fülszövegben olvasható: „Daniel Banulescu új regénye egyszerre szívszorító és vicces torzképét adja a román, valamint a kelet-európai félmúltnak.” Az idősíkok kezelése, a szürrealista motívumok (és csak azok) alkalmazása, hogy nincs logikai, ok-okozati összefüggés nemhogy a részek, de sokszor egyes mondatok között sem – mindezek együtt teszik értelmezhetetlenné a regényt az egyszerű olvasó számára. A fent vastaggal szedett mondatokat egy Bănulescuval készített interjúból vettem: ebből a szemszögből érthető a groteszk, abszurd, szürrealista eszközök alkalmazása egy megdöbbentő, irreálisnak tűnő, valóságon túli helyzet leírásához. A gonoszságnak az az elképzelhetetlen foka, amely vezérelte ezt az embernek alig nevezhető lényt (Ceaușescut, aki még a kommunista blokk országainak vezetői közül is kitűnt gazságával), az általa képviselt ideológiát, az őt körülvevő apparátust, valóban abszurd. A regény az érzést közvetíti, de az értelemhez nem szól, élményt nem ad. Az ilyen fokú metaforizáltság inkább a költészet sajátja, legalábbis abban szoktuk meg. A szürrealizmus a festészetben is emészthetővé vált, talán az időbeli távlatnak köszönhetően (példának Salvador Dalít említeném). De a próza ilyen szintű túlretorizáltsága, műneméből való kifordítása még mindig nem elfogadott. Épp ezért élvezhetetlen azon olvasók számára, akik a könyvtől valamilyen szintű élményt várnak, és így rétegolvasmány marad. Ezt a regényt végeérhetetlenül boncolgatni, analizálgatni lehet, olvasni nem.
Pedig Daniel Bănulescu első verseskötete (Te voi iubi pân’ la sfârșitul patului – Szeretni foglak az ágy végéig, 1993) már elnyerte a pályakezdő költők díját, első regénye (Te pup în fund, conducător iubit! – Csókolom a segged, Szeretett Vezérünk!, 1994) a Román Írószövetség Díját kapta meg, azóta még több kitüntetést kiérdemelt, írásait több nyelvre lefordították. És akkor itt térek vissza édesapám, mint átlagolvasó logikus kérdésére: hol találkozik a kritika és az olvasóközönség ízlése?.