A regény végére érve mélyet lélegeztem. Addig nem is tudatosult bennem, hogy rövideket, felszínesen lélegeztem, feszült vállal, annyira drukkoltam ennek a tékozló fiúnak. A 346 oldalt észrevétlenül hagytam magam mögött, annyira koncentráltam a történetre. Nem csak olvastam, hanem átéltem, és ez a szerző érdeme, hogy ennyire élethű környezetet teremtett.
Gyakran mondom Stefánsson nyelvezetére, hogy már szinte versszerű. Talán a meseszerű találóbb kifejezés lenne, mert bennem pontosan azt az érzést ébreszti, mint mikor gyerekként mesét hallgattam. Mert tulajdonképpen az egész kötet, és vele együtt Stefánsson teljes irodalma egy hosszú mese régmúlt időkről, egyszerű emberekről és kiszámítható világról. A történeteivel szinte elringat, ha szomorú vagyok, megvigasztal, ha túlpörgök, megnyugtat, és még nem tudott olyan hangulatban és élethelyzetben találni, hogy ne tudjak a szövegre hangolódni és megpihenni benne, általa.
Cecelia Ahern legújabb regényében a tőle megszokott éleslátással és együttérzéssel meséli el Alice megindító történetét, azét a lányét, aki mások lelkébe ugyan belelát, a sajátját azonban csak komoly küzdelmek árán ismerheti meg.
Évente akad néhány olyan könyv, ami miatt a kávészünet inkább olvasó szünet, amikor ebéd helyett napi menü van, illetve nem érzem, hogy világvége, ha kimarad az esti futás, és a megszokottnál később fekszem le. Pont ezekből a jelekből tudom, hogy valami rendkívülire bukkantam. Angie Cruz regénye pont ilyen.
Tina Harnesk regénye azt üzeni, hogy az idősek számára ugyanolyan fontosak a fiatalok, mint a fiatalok számára az idősek, és a köztük lévő kötelék mindegyik generáció jólétének az egyik alapfeltétele. Az embernek egyszerre van szüksége gyökerekre és szárnyakra.
Mohsin Hamid regénye elejétől a végéig érzelmi hullámvasút volt, szégyent ébresztettem bennem olyan bűnért, amit nem követtem el, és reményt egy olyan jövőért, ami ebben az alternatív világban valósággá válik. Arra késztetett, hogy kényelmetlen kérdéseket tegyek fel magamnak, és teljesen más megvilágításban lássak mindennapi igazságtalanságokat. Olyan etikai és morális problémákra hívta fel a figyelmemet, amelyekre – a bőrszínem miatt – eddig sosem kellett gondoljak.
William Wharton és családja már több, mint tíz éve élt Európában, amikor az 1970-es évek közepén egy szeszélyes, romantikus gondolat hatására úgy döntöttek, hogy feladják párizsi lakásukat, zsúfolt fővárosi életüket, és lakóhajón fognak élni. Sikerült olcsón hozzájutni egy leégett lakóhajóhoz, ezt viszont lakhatóvá is kellett tenni, mielőtt a háromgyerekes család beköltözhet. A Lakóhajó a Szajnán tulajdonképpen egy hosszú, 20 évet lefedő elbeszélés, a kezdetektől (a leégett hajótól) a valóra váltott álomig (az utolsó családi fészekig).
A Nobel-díjas norvég író legújabb kisregénye egy hosszú monológ. Ez teszi olyan nehézzé az olvasást: figyelemmel követni a zaklatott bolyongást, szembesülni az őrjítő ismétlésekkel, a logikus gondolkodás szétesésével, és előre látni a következményt. A halál, noha a szerző egyszer sem említi, mégis ott van, nagyon is jelen van a szövegben. És valahogy mégsem félelmetes, már szinte békés és csendes. A fehérség teszi azzá.
Furlong hajnaltól késő estig dolgozik, hogy mindenhová eljuttassa a tüzelőt. Egy szállítmány, amelyet a helyi zárdához kell kivinnie, kiemelkedik a többi közül. Rutinmunkának kellene lennie, de Furlong ráébred valamire, és arra kényszerül, hogy átértékelje teljes múltját, származását, az erkölcsi normákat, és megvitassa magában a különbséget a helyes és helytelen között.
A regény cselekménye az 1645-ös kelet-angliai boszorkányvadászatra fókuszál. A helyszín Cleftwater, egy fiktív település – de az ott történtek akárhol előfordulhattak, hisz akkoriban ez általános jelenség volt. Cleftwater egy békés kis település, ahová a világ hírei csak átrostálva érkeznek meg, ha egyáltalán megérkeznek. A fordulat akkor következik be, amikor Silas Makepeace, a híres boszorkányvadász megjelenik a színen.
