Bár tele van félelemmel, kegyetlenséggel, fájdalommal, veszteséggel, azt lehet mondani, hogy ez a könyv a megbocsátás könyve is. Valahogy nem érezhető, hogy harag vagy ítélkezés jönne a sorokból, sokkal inkább feloldás és elengedés járja át.
Arvid Jansen különös figura, nagyon esendő, nagyon emberi, eléggé magának való, és rendkívül érzékeny. Nem egykönnyen szerethető, és bár rettenetesen vágyik a szeretetre, ő maga nem képes túláradó érzelmeket produkálni. Megszenvedi, hogy elhagyták, de miközben élesen, tisztán látta, ahogyan eltávolodnak egymástól Turiddal, nem tett különösebb erőfeszítéseket annak megakadályozására.
A regény nem csak címében és tematikájában tartalmaz zenével kapcsolatos utalásokat. Szerkezetében is nyomon követhetők a szimfónia ütemjelzései: gyorsan – lépésben – mérsékelten gyorsan – sebesen alakul a szereplők sorsa a közelmúlt történelmi körülményei között. De paradox módon: minden zenei áthallás mellett ez a könyv néma. Cselekményét mintha egy külső, objektív hang narrálná, és a beszéd dinamikáját, hangerejét, érzelmi töltetét az olvasónak kell hozzátennie.
Ha a legtöbb eddigi második világháborús olvasmány a terrort és a kegyetlen bánásmódot első kézből mutatta be, ez a regény a világháború köré szerveződött társadalmi helyzetet és kulturális, érzelmi vonatkozásait hozza előtérbe.
A főhős egy korosodó költőnő, akinek hosszú kihagyás után újabb verseskötete jelenik meg, amely nem nyeri el a kritikusok tetszését, sőt, egy fiatal újságíró gyalázatosan lehúzza a művet. Nina Faber akkor lép akcióba, amikor leltárra hivatkozva lemondják az aznapi felolvasóestet az egyik könyvesboltban. Erlend Loe stílusa ezúttal is kifogástalan, a regény mégis csalódást okozott. Bár értettem az abszurd helyzetek és gondolatok lényegét, nem volt konkrét értelme a műnek.
A BBC kelet-közép-európai tudósítója időt és fáradtságot nem sajnálva a menekültek mellé szegődött, és bejárta velük az Európa felé tartó utat. Tragédiák és örömök között vezet az út a megígért jövő felé, ez azonban útközben számtalanszor változik, ahogy a jövő sem az lesz a legtöbb esetben, ami a reményekben élt.
Vajon képes-e az egyén oly módon feldolgozni a múlt történéseit, hogy esetenként tanuljon belőle, és ne kövesse el folyamatosan ugyanazokat a hibákat: történetesen a minduntalan visszatérő háború útjára lépés helyett inkább a békét élje meg mindennapjaiban. Janne Teller maga is felveti, hogy bármit teszünk is, azt a történelem diktálja, és a történelem senkit nem tud megváltoztatni. Ugyanakkor állítja, hogy folyamatosan szembe kell néznünk a múltunk kegyetlenkedéseivel, esélyt adva a folyamatos tanulásnak.
Ez a könyv minden olyant magában hordoz, amitől kedvenc lehet. Érdekfeszítő, könnyed, szórakoztató, ugyanakkor minden történetben található valami mélység, valami elgondolkodtató, néhány olyan mondat, megjegyzés, ami elindít az olvasóban egy érzést, egy gondolatot. Sokáig ízlelgettem, fejtegettem, értelmezgettem magamban azt a jó érzést, amit a Periszkóp szerkesztősége tagjainak élettörténeteit olvasva éreztem. Nosztalgia, retro-feeling, finom humor, derű, csendes életbölcsesség.
Mécs Anna novelláskötetében a legtöbb esemény a gyermek (vagy az egykori gyermek) szempontjából tálalja a cselekményt, ami nyilván, a műfaji szabályok értelmében sem képezi a mű lényegét. A lényeg a kapcsolatokon, a mesélőben végbemenő folyamatokon van. Vagyis újabb irodalmi kísérletet láthatunk annak megmagyarázására, hogy a gyerekkori események, a szülők története hogyan hat az egyénre.
Ahogy a hajósokat csábítja a szirén éneke, és azok tengerbe vetik magukat, nem törődve azzal, hogy meghalnak, úgy csábítja a függőket a függést okozó szer. Az önpusztításnak számos módja van, és az igazi függő talán nem is törődik vele, “miért búg neki az aktuális szirén.”
