Donna Tartt: A kis barát (Park 2019)

Donna Tartt: A kis barát

Írta : Donna Tartt
Eredeti cím : The Little Friend
Eredeti kiadás : 2002
Magyar cím : A kis barát
Fordította : Kada Júlia
Kiadó : Park Könyvkiadó
Recenzált kiadás éve : 2019
Terjedelme (oldalszám) : 641
80
Vidd hírét!
  •  
  •  
  •  

Donna Tartt amerikai írónő nem azok közé az alkotók közé tartozik, akiknek menetrendszerűen félévente/évente új könyv kerül ki a kezük közül. Három regénye (több mint) tíz éves időközönként jelent meg: a The Secret History (A titkos történet) 1992-ben, a The Little Friend (A kis barát) 2002-ben, a The Goldfinch (Aranypinty) 2014-ben látott napvilágot. Még érdekesebben alakult a magyar fordítások sorsa. A titkos történet egy 1996-os puhatáblás kiadás után 2015-ben került újra a magyar könyvesboltok polcaira és kedvező fogadtatásra találhatott, mert szinte rögtön, 2016-ban lefordították az írónő frissebbik, harmadik regényét, az Aranypintyet. Az időrendben második regényt, A kis barátot pedig 2019 óta olvashatjuk magyarul.


Talán nem véletlen, hogy az Aranypinty indította el/be/újra az írónő magyar „karrierjét”. Hiszen megjelenésének évében 40 hétig volt a The New York Times sikerlistáján a tíz legolvasottabb könyv között, a kritikusok Az év könyvének választották, illetve Pulitzer-díjat is nyert. Ezek után várható volt, vártuk is a harmadik regény fordítását.

De én nem épp azt kaptam, amire vártam… Ha képszerűen akarnék fogalmazni, akkor a regények borítóját említeném: az Aranypinty aranysárga, A kis barát fekete. Az Aranypintyet nagyon szerettem, A kis barátot nagyon nem. A regény egyes zseniális pontjai, mint a tűpontos környezetrajzok vagy a mellékszereplők karakterei sehogy sem fonódtak egységgé a cselekménnyel.

Maga a történet egy Mississippi állambeli fiktív kisvárosban, Alexandriában játszódik, ahol a főhős, Harriet Cleve és családja él. A Cleve család egy régi, köztiszteletnek örvendő família a kisvárosban, de külső szemmel nézve őket, épp oly lecsúszóban vannak, mint városuk. A vég kezdete, amikor a kilencéves Robin Cleve-t felakasztva, holtan találják egy fán a kertben. A gyilkos kilétére sosem derül fény. A család ebből a csapásból már nem tud felállni. Ki-ki a maga habitusa szerint megpróbálja túlélni a szörnyűséget, de mint kiderül, senkinek sem sikerül igazán. Harriet tizenkét éves, amikor hirtelen indíttatásból elhatározza: kilenc év után kinyomozza bátyja gyilkosát.  Mississippi déli állam lévén, a fekete-fehér ellentét még mindig ott lapul a mélyben: a fehérek a munkaadók, a négerek, bár fizetésért dolgoznak, mindig alsórendűeknek számítanak. A város jellemzői a hőség, a por, az izzadság és a kígyók. Ha elképzeljük, amint ezeket vertikális „vetőszálakat” átfonja a munkanélküliség és a kilátástalanság, máris magunk előtt láthatjuk egy amerikai kisváros képét. És itt van az első problémám: úgy olvastam végig 641 oldalt, hogy egy percig nem volt az enyém. Végig kívülálló maradtam, végig nagyon is el tudtam különíteni a saját jelen világomat a regény világától. Pedig általában olvasóként szeretek benne lenni a történetben, (ön)értelmezéseket létrehozni, együttérezni egy-egy szereplővel. Mindezt annak ellenére, hogy Donna Tartt nagyon tud írni. Plasztikusan, impresszionista érzékletességgel. Ez vitt végig a könyvön, de érzékeimen keresztül csak az intellektusomhoz tudott szólni, szívemhez-lelkemhez nem nagyon. Valahogy úgy vagyok vele, hogy értem és elismerem minden erényét, de nem érzem és nem szeretem ezt a regényt.

A fentieket alátámasztja az is, ha a regény műfajának két alapkövét, a cselekményt és a szereplőket nézem. Míg az Aranypinty Theo Deckere mindenek ellenére egy szimpatikus szereplő maradt, akinek szurkoltam és adott pillanatokban nagyon is meg tudtam érteni, A kis barát főszereplője, Harriet Cleve iránt közömbös maradtam. Talán szánalomról beszélhetnék, vagy annak átérzéséről, hogy nagyon sok olyan dolog történt vele, ami nem tőle függött, hogy a körülmények áldozata lett ő is… Ha nem lenne benne egy gonosz hajlíthatatlanság, egy makacs megrögzöttség, egy eldöntött szívtelenség. Valaki, aki ennyire csak és kizárólag a bosszúnak éljen… Se kortársaihoz, se a családjához ne kötődjön igazán… És egy tizenkét éves kislányról beszélünk. Én ilyen gyereket nem ismerek, el sem tudom képzelni, hogy létezik. Számomra nincs egyensúly a karakter és kora között, és ez végig zavart olvasás közben: Harrietet gondolkodása, felfogása és tettei alapján felnőttnek képzeltem, de a regény egy-egy mondata folyton visszarántott, és ez ismét nem volt jó.

Donna Tartt
A szerző: Donna Tartt

A mellékszereplők megalkotottsága kitűnő, hátborzongatóan reális. Filológus énem csak úgy lubickolt a szavak tengerében (hogy ezzel a közhellyel éljek), de egyszeri, különálló élményszeletek maradtak ezek is. Ez a regény abszolút méltó egy Pulitzer-díjas íróhoz, senki ne értsen félre, de a (kelet-)európai olvasó valószínűleg nem fogja tudni úgy értékelni, mint az amerikai. A cselekménnyel az a kifogásom, hogy nagyon befejezetlen. Értem én, hogy nem érvényes mindig a romantikus regények heppiend-követelménye, de hogy semmi… Sem a főszereplő, sem a mellékszereplők sorsa nem zárul le (kivéve, akik meghalnak), de még csak nem is mozdul semerre. Sem le, sem fel, sem előre, sem hátra. Sem kint, sem bent. Én úgy éreztem, hogy jellemfejlődés sem történt, senki nem tanult sem a saját, sem a mások hibájából. Egyértelműen üres szájízzel maradtam. Egyszer csak megkezdődött a történet és egyszer csak vége lett a könyvnek. A kettő között pedig?  Bármennyire próbálom mentegetni az írónőt az Aranypinty után még magam előtt is, ezt nem értem. Mint ahogy a címet sem. Hivatkoztathatnám a kígyókra, de nem; Hely Hullra, Harriet „barátjára” még annyira sem, hiszen még annyi hatást sem gyakorol a főszereplőre, mint egy kiskutya; a többi szereplő felnőtt és a „barát” szó semmilyen értelmezéséhez nincs közük.

És írom mindezt úgy, hogy a könyv legelső lapján, még a cím előtt egy sor méltatás, magasztalás szerepel, idézetek neves amerikai újságok ajánlóiból. Nem igazán tudom, ugyanazt a könyvet olvastuk-e. De hadd legyen ez a recenzió „felhívás keringőre”: ki-ki a maga olvasata szerint. A bennem maradt kérdőjel birtokában, Isten bizony, senkivel sem vitatkoznék.


Vidd hírét!
  •  
  •  
  •